A két hold vészjósló derengésbe borította az egekbe nyúló hegyormokat s vele együtt az alant elterülő erdőséget. Halovány fényük mégis egy utolsó mentsvárnak bizonyult e késői órán, mígnem a közeledő vihar szelei idáig is elértek. Hamarost fodrozódó fellegek lepték el az égboltot, melyek végleg sötétségbe borították e hátborzongató vidéket, melynek határait épeszű kalandor messze elkerülte…
Mennydörgés hallatszott, süvöltő szelek és a haragos tenger robaja mely kíméletlen erővel dörömbölt a sziklákkal tűzdelt partokon. Rég nem látott vihar kerekedett, s mintha az anyatermészet őrjöngve figyelmeztette volna a világot arra, ami közeledett. Valamire, amit jobb lett volna nem háborgatni, amiről jobb lett volna még csak tudomást sem szerezni…de nem így történt. A vihar szele néhol fákat forgatott ki évszázados nyughelyükről, melyek recsegve adták meg magukat e pusztító s megállíthatatlan erőknek. Másutt az esőzés egész patakokat zúdított le a hegyekről, s néhány pillanat alatt pokollá változott ez egyébként is istenektől elhagyott vidék. Az égbolton viaskodó káoszban villámok cikáztak, s olykor a villanásokban a tehetetlenül vergődő fák között egy-egy árnyék alak tűnt fel, kiket úgy tűnt a legkevésbé sem zavar a természet eszeveszett tombolása. Viharvert kaftánt és csuklyát viseltek, arcuk a villámok fényében hátborzongatóan komolynak és élettelennek látszott, mely vitathatatlanul tanúskodott eltökélt szándékukról, melyben nem ismernek kételyt és félelmet. Erősebben átjárta őket valami, ami még a viharnál is hatalmasabb volt. Mágusok ők, kik már régen letértek az útról, melyen őrizniük kellett volna a titkokat, az ősi tudást és a hatalmat, melyet meg kellett volna óvniuk a sötétségtől, hogy ez ellenük ne fordítsa azt. Ám önkényes akaratuk letaszította őket a gyötrelmes homályba, melyben a könnyebb utakat akarták járni, de mire feleszméltek már késő volt. Az eleven erő, a mágia rabjaivá váltak, s billogként viselték e torz jegyeket testükön, s lelkükön, mert e föld kitaszítottjaivá lettek. Lelkük elkárhozott, szinte már nem e világhoz kötődnek, más esszenciák éltetik őket, s rosszabbak holmi rablóknál és csalóknál, mert kőszívű gyilkosok ők, amivé lettek.
A vihar már vagy egy órája tartott, s ők rezzenetlen csak koncentráltak. Figyeltek és várták, hogy küldetésük elébe nézzenek, hogy önmagukat is próbára tegyék egy ez eddig ismeretlen hatalommal szemben. Ők maguk mindössze ketten voltak, beleértve a tucatnyi kardforgatót, akik alig bírtak talpon maradni a zord időben, hisz aligha értek volna többet is a két bérmágus szemében. A mágusok, mint két összehangolt szerv, halk titokzatos nyelven folytatott kántálása életet lehelt egy rejtélyes tárgyba, egy kis ládikába, melynek fedele lassan megemelkedett, s a pecsétet feloldván e bűvös szavakkal visszataszító küllemű ereklye került elő, hogy megidézze mindazt, amiért az anyatermészet vagy az istenek oly haragra gerjedtek. …Aztán egyszerre csak csend támadt, s szívdobbanásra emlékeztető lüktetés moraja hallatszott a reszkető fák és hegyormok között. Az ereklye volt mely a ládában nyugodott, csak dobogott és dobogott. A vihart minta elcsendesítették volna, hangja sem hallatszott csupán az ütemesen ismétlődő szívverés, mintha valami nagy és hatalmas, életre kélt volna,… aztán ennek is vége szakadt. Újra csak a csend, mely már-már idegtépően hosszas nyugtalanságba hajszolta a mágusokkal tartó jó néhány harcost. Vezetőjük, vérbeli zsoldos tán a leginkább kitartó mindközül. Lassan, kimérten megközelítette a két árny alakot, kit még mindig csak a villámlások fénye ismertetett fel.
– Nagyuram! – suttogta az egyik mágus felé – úgy érzem közelednek! Akármennyire is nem szerette volna, hangjából kristálytisztán érződött a félelem, szinte már remegett. A mágus nem méltatta arra, hogy felé forduljon, de megengedett egy választ. Rövid, tömör és félreérthetetlen választ.
– Ostoba! Már itt vannak! –súgta oda zsoldosnak, s a következő pillanatban eltűnt a szeme elől. Mikor a zsoldosvezér feleszmélt s hűlt helyét látta a mágusoknak a felvillanó villám fényében, a félelem úrrá lett rajta. A mágus szavai csengtek ismétlően az elméjében. – Itt vannak! Itt vannak!
A vihar moraja újra feltámadt és saját katonái halálsikolyai hallatszottak a rengetegben, melyekből ítélve egyik hullott el a másik után. A vezér lába földbe gyökeredzett a félelemtől, s ez végzetes hibának bizonyult. Valami megmozdult az árnyak rejtekében, s földöntúli erővel taglózták le, mielőtt kardját előrántotta volna. Nem akarta feladni ilyen könnyen, de már tudta, az életével vagy még többel fizet most azért az ostobaságért amiért Ediomad bérceire merészkedett…
Ti, kalandozók…
…Kinek élete a harc s a veszély, kincsek és zsákmány, fény és árnyék. Véretek forr, lelketek nyughatatlan…
…Hol önös érdekek, ármánykodás és becsület az útmutató kalandjaitok során, de mégis túlélők vagytok e végtelenül összetett és bonyolult világban, Ynev földjén. – mert hát megélt események történeteit s legendáit regélik szájról szájra. Tetteitek históriái ott lebegnek egy késői estén folytatott beszélgetés légkörében, melyeket dalnokok, bárdok vagy akár egy rongyos öreg alkoholgőzös mámorában oszt meg jött ment idegenekkel, kíváncsi polgárokkal, kalandvágyó harcosokkal, mert bennük, e történetekben ti tovább éltek…
…Veletek született dacolás az élet nehézsége ellen, még akkor is, ha annak értelmetlensége és mértéktelensége nem ismer határokat. – az élet kegyetlen, mondják, volt jó s rossz. Sok bajból menekültetek már meg, s megannyi sebhely árulkodik külsőtökben és bensőtökben az átélt veszélyektől és borzalmaktól, de nem álltatok meg, még ha olykor fogadalmakat szegtetek is meg, bosszútól vagy reménytől hajtva továbbléptetek. Kalandozók vagytok, a világ kegyetlen és nyomot hagy, de íme a kérdés: – miért érdemes létezni? Mit érdemes hátrahagyni? Hagyni, hogy menjen minden a maga útján, melyet az istenek vagy az ősök rendeltettek számotokra, vagy felemelni atyáitok kardját és folytatni, amit elkezdtek! – mert, hogy a mendemondák legendákká növekedjenek, tettek kellenek, melyeknek nagyságát talán a sors, talán az istenek határozzák meg, de ti vagytok azoknak alakítói.
Tapasztalt kalandozó lévén megéltetek egy s mást. Kóboroltatok magányos farkasként, de legtöbb esetben mindig volt támaszotok egy bajtárs képében, ki ha kellett segített, s kinek ha kellett segítettetek. Egy késői órán került sor arra a nyugtalanító eseményre, amikor egy régi társ, egy barát szavait tolmácsolta egy futár, vagy egy pecsétes levél tartalmából olvasván derült fény a következőkre:
Nos, e levelet elolvasván derengenek fel múlt emlékei…
A levél írója nem más, mint egykori kalandjaitok során megismert egyén, nevezetesen Grangor el Quiram, a siheder dalnok. Felsejlenek emlékek, a fiúról kinek, ha húsz évében elnyert tapasztalatainak a felében részesültetek volna, már vén rókának hinnétek magatokat. Fiatal kora ellenére roppant sok mindent tudott históriákról, legendákról, elveszett kincsekről, veszélyes határokról és tengeri rémségekről, így mikor véle hozott össze benneteket a sors kifizetődőnek tartottátok, (bármilyen szándékból) hogy közös kalandokban vegyetek részt. Őt magát Ifinben ismertetek meg, s közös bajotok és örömötök bizony-bizony egy halovány mosolyt csalt az arcotokra! – Igen, emlékeztek már. Grangorral bejártátok szerte abasziszban a híres neves városokat, melyekben gyakran keveredtetek kínos ügyekbe, vagy adott esetben rendkívül hasznos vállalkozásba, melyben busás jutalom vagy a menekülés útján, de végül mindig csak kikötöttetek egy kocsmában, vagy fogadóban, ahol aztán hahotázva, italozgatva emlékeztetek meg a kaland jó vagy rossz részeiről. Ha a szükség úgyis hozta, elváltatok bizonyos időre, de mindnyájan tudtátok, hogy Ifin hatalmas városában mindig akad egy hely, ahol egymásra találtok. „Fogadó a Fáradt Vándorhoz”, így hívják a kis zugot, ha ugyan meg van még, melyben Nathan mindig derűs fogadós látott el benneteket hírekkel, szállással, s nemegyszer rejtekhellyel. Egyszóval, nem voltak olyan rossz idők azok, sőt! –de a szükség, vagy a más utakra vágyódás elválasztott benneteket, ment ki-ki a maga útján, de koránt se higgyétek, hogy Grangor megfeledkezett rólatok. Néha egy-egy titeket ábrázoló mesékben, dalokban bukkantok fel melyek a múlt eseményeit idézik a kalandjaitokról szóló időkről…
Az előtörténetet mindenki a maga elképzelt karakterének jó illetve rossz jellemének, hovatartozásának függvényében ízlelgesse. Tehát a modulban felbukkanó NJK-val, ki a levelet küldte és a vele eltöltött kalandozás nem kell, hogy kötelezően baráti viszonyban legyetek. Lehetett egyszerű üzleti társ, de nem taglalom tovább, a levelet elolvasva a karakter így vagy úgy de Ifinba kerül. A segítőkészség mellett számos egyéb indok felsorolható, akár személyre szabottan is. A fővárosban a már ismert fogadót keresve veszi kezdetét a kaland…
