Van egy világ, amiben semmi nem az aminek látszik. Megvan benne minden, ami ahhoz szükséges, hogy nagyszerű és rettenetes, vidám és borzongató kalandokat éljen át mindenki, aki elég bátor ahhoz, hogy belekóstoljon. Ez a világ az általunk megálmodott és készítés alatt álló Aranykor, aminek hősi szereplői és útjára indított két csapatnyi játékosai, már megérdemlik, hogy egy keveset eláruljunk tetteikből. Úgyhogy álljon itt pár sor a most keddi játék eseményeiből, oly módon, ahogyan azt a mesélőik látták. .
Valahol Párizsban:
Pierre Fuzoa hangtalanul mártotta az evezőlapátját a vízbe, miközben alig egy karnyújtásnyival mögöttekollegája Antonio a Spanyol komor tekintettel kémlelte a ködöt, ami a Szajna egészét fogságban tartotta a korai novemberi órán. Viszont e köd épp kapóra jött, hiszen senki a kis lélekvesztőben, nem kívánta, hogy még idő előtt észrevegyék a Párizs északi részében lévő halász mólóknál strázsáló katonák.
– Egy pöcit, menjünk györsabban. – mondta Pierre, aki nem csak erős kézzel tartotta az evezőt, de minden karibi nő álma volt és ezt tudta is magáról. Délceg kiállása és büszke tekintette miatt, amit a Francia udvar testőrségében szedett magára, igazi nők bálványának számított, bár szíve egésze egyetlen márki lányért égett igazán. A többi nővel egyszerűen csak kedvét töltötte.
– Már látom a hajót. – suttogta halkan a két francia mellett guggoló Lodovico, aki a Spanyol méretes termetéhez képest és Pierre gáláns lovagi kiállása mellett, teljesen jelentéktelennek tűnő, arctalan férfifiú volt. Azonban ez pont megfelelt számára, hiszen nem közönséges ember volt, hanem a gyilkolás mestere, egy éjpenge. – Lassítsanak! – emelte fel a kezét.
Ahogy a két francia nemes, abba hagyta az evezést, ismét rátelepedett a környékre a kísérteties csend. Csak a víz locsogását lehetett hallani, ahogy a kisebb-nagyobb halász bárkák oldalán megtörik az ereje a pici folyami örvényeknek és hullámoknak. Illetve, a köd csalárdul, hol eléjük, hol mögéjük helyezte a célhajó környékén és rajta álló angol őrök neszezéseit és beszédét.
– Nöm várhatunk, örvgyilkos űr. A grőf űr és a héllászi démönölő Szöklész mösziő számára nincs sök idü. Bár mikör indülhet velük a hajő!
– Lehet, de nem érünk vele, sokat, ha ostobán az őrők karjaiba megyünk és különben is Sandra mondta, hogy … Lodovico tovább nem jutott a mondandójában, ugyanis a víz elkezdett alattuk fortyogni és érezhető volt, ahogy a csónak beleremeg, amint a Szajna mélyéről örvények kezdtek a felszínre törni.
– Mira viden, diszesz vodel. Mira viden, diszesz korken. Mira viden diszesz korken. – A társaság hátrahagyott tagja, egy csodálatos barna bőrű, igéző tekintetű fiatal lány suttogott a ködben. Hangja csendes volt és mozdulatai simák, akár a bársony. A bűbáj azonban könnyedén szökött végig karibi ujjain és Sandrát kirázta a hideg, ahogy saját nyelvén formált varázsszavai, eleven életté változtatták a bűbájt és érezte, hogy a hajó körül megelevenedik a világ.
A Szajna egy édesvizű folyó, ami bár koszos és halakban dúskál egy valaminek a tárolására teljesen alkalmatlan. Ez pedig nem más mint a tengerek legrettegettebb mesés lénye a KRAKKEN! Sandra csinos arcán egy elégedett mosoly terült szét, ahogy meghallotta az idézett bestiájának förtelmes hangját és a feltűnését követő angol kiáltásokat és fegyverek dörgését. Egy kis fedezet a csónakban gubassztó társainak, gondolta és, remélte, hogy a Krakken feltűnése előtt az olasz még szólt a többieknek, hogy mire kell számítaniuk.
– Oh. Mondgyő! – Pierre szíve életében nem vert még hevesebben, ahogy tátott szájjal látta az angolok hajójakörül kiemelkedő húsz-harminc láb hosszú iszonyatos csápokat. A víz megbolondult és őrült táncot kezdett járni a csónak amiben álltak. Jobban mondva, csak ő állt, mert Lodovico sóbálvánnyá dermedt a félelmében és Pierre még meglepetten elcsodálkozott, hogy ő maga nem rakta telibe nadrágját, sőt, milyen érdekes formája van az olasznak ha halálra meredten áll két késével a kezében.
Azonban Antonio sokat látott szemének ez már több volt mint sok, s a közel másfél mázsás bérvívó, penge nemes egy könnyed sóhajjal adta meg magát szíve gyengeségének és mint egy darab sószsák esett össze, apró nedves csíkkal a lába között, miközben hátradőlve fejét a csónakba verve beesett a vízbe.
– Antonio! – kiáltotta Pierre és minden félelme és őrült hang ellenére ami a Krakken pusztításából fakadt ugrott a francia nemes után, akit épp elnyelni készültek a habok. Erősen és még pont időben megragadta a ruháját és ordított Lodoviconak, aki viszont még mindig holtra válva szemlélte a vizek rettegett óriásának iszonyatos pusztítását. Pierre egy kiáltással rántotta vissza a csónakba Antoniot, akit egy jól irányzott pofonnal térített is magához. – Mösszijő, térjen eszére, meg kell mentenünk a társainkat, amög még nem késő!
Antonio pislogva, akár egy aranyhal tért magához és nem mindennapi látvány terült a szeme elé, ahogy Pierre fölé hajolt, ahogy a krakken tépte a hajót, ahogy a rémült legénység és őrség sikoltva ugrált a vízbe.
– Gyerönk uraim! Feladatunk van! – harsogta túl Pierre a tombolást és sikerült végre életet lehelnie a társaiba.
Azonnal közelebb is húzódtak a hajóhoz, amit szinte megfojtott a bestia csápjaival és neki is kezdtek a fedélzetre mászáshoz. Először Lodovico csúszott le a hajó oldaláról és ellenőrizte éktelen vízbecsattanással, hogy a bestia folytatódik e a felszín alatt, majd őt követte Pierre Fuzoa úr. Majd ezt háromszor közösen megismételték, mely idő alatt a teljesen észhez tért Antonio úr felkapaszkodott a hajóra és el is tűnt.
Sandra megsimította a mellette lévő farkasának hátát.
– Induljunk kicsikém, lehet, hogy kell majd a segítségünk a hajón. – elkötötte a közelében lévő egyik csónakot és beleülve elkezdett a hajó felé evezni, ami eddigre maga volt a káosz.
Közben a két hős ázottan és lélekben megviselten a sikertelen próbálkozásoktól, végre sikeresen feljutott a hajóra, amit a krakken szakadatlan erővel ostromolt.
Még pont látták, ahogy Antonio kihasználva a káoszt a fedélzeten, azonnal a Lodovico által korábban mondott irányba vetette magát és eltűnt a hajó belsejébe vezető ajtóban. A fedélzeten pedig csak Pierre, Lodovico és három alabárdos illetve egy csuklyás angol maradt. Azok akik a legbátrabbak voltak.
Pierre és Lodovico épp egymásra néztek és vetették volna magukat Antonio után, amikor komoly változások álltak be a hajó fedélzetén…
Valahol a tengeren:
[…]
… végül elhallgattak az ágyúk. A fedélzetre néma csönd borult, csupán egy faláb kopogása hallatszódott ütemesen, amint Kingsway kapitány a korlát felé közeledett. A matrózok egy hang nélkül húzódtak el az útjából, utat engedve a rettegett angol kalóznak. Háta mögött meghódíthatatlan hegyként tornyosult Véres Droumo izmoktól duzzadó, festett felsőteste, kezében ember nagyságú kardjával. Mellettük Huan atya hajolt át a korláton fekete ruhájában, kezében szablyával. Mindannyian a mellettük lángoló hajót figyelték. Brit zászlókkal ékített teste számtalan helyen felszakadt, az oldalsó ágyúi visszarobbantak, s a fedélzet lángokban állt. Ám egy valami hiányzott a képből. Valami, ami igazán megfűszerezte volna a Kapitány hangulatát. Az égett hús szaga…
-Úgy vélem uraim, ez csupán egy csel lehetett. Maximilian nem ilyen meggondolatlan – fordult hátra Kingsway, ám az egyetértő tekintetek helyett egy víztől csöpögő, fekete kesztyűn akadt meg a szeme. Ez magában nem lett volna probléma, ám a gond a könyöktől kezdődött. Aztán egyenesen egy felsőtestig folytatódott, amint a korlát mögül a teljes alak kibontakozott. Majd nyolcvan másik társa követte.
-Csapdaaa!!! Mindenki hátra! harcoljatok – üvöltött fel Kingsway.
-Isten nevében, ki fentről segít titeket! Támadás – ordította el magát Solumo is. Majd elszabadult a pokol.
A kalózok üvöltve rohantak neki a némán közeledő feketeruhásoknak, élükön Droumoval, aki hatalmas alakjával, állatias bömbölésével egymaga lyukat ütött az ellenség arcvonalába. Alig egy-két másodpercébe tellett, míg ráakadt az angolok parancsnokára, és pár mordulás kíséretében öt darabra aprította, majd a véletlenül a közelébe kerülő harcosokat is jobb belátásra és létre szenderítette. Oldalán az atya is párharcba keveredett, s veszett csapásokkal kényszerítette vissza ellenfeleit.
Mindeközben a lángoló hajóroncs felől mr. Finn jelent meg a semmiben, háta mögött puskagolyók fütyültek el, s egy akrobatikus mozdulattal a csáklyakötélre függeszkedett. – Csak látszat, csak látszat az egész, átverés, Kapitány – üvöltötte mászás közben, majd egy akrobatikus ugrással a fedélzeten termett, s kései ugyanezzel a mozdulattal már egy ellenség torkába mélyedtek…
Embrose Kingsway szemei a brit galleon felé villantak, torkát állati morranások hagyták el, s kezei idegen szimbólumokat kezdtek el leírni a levegőben.
– Hrassa-Htotep, Ahkara Sin-SoOra or FharaTHess Kharas-O-Ura’a – szűrte a fogai között. Kapitányi ruhája pozdorjaként lobbant semmivé karjain, amint a bűbáj utat talált az erein keresztül a bőréig, vonagló, fekete élősködőként, véres tüskéket eresztve a húsába. Még egy mély levegőt szippantott, amint a hatalom végigömlött a verőerein, majd egyenesen az ujjai végébe áramlott, s minden dühét, minden fájdalmát, minden régi sérelmét a Vengeance fedélzetére zúdította…
Embrose Kingsway kapitány aznap éjjel legyőzte régi riválisát, ikertestvérét, Maximilian Kingswayt. Bár legénysége erőteljesen megfogyatkozott, dicsőségesen állhatott a nap első sugarai elé, miközben elsőtisztje, Huan Solumo, a bukott inkvizítor halk imák közepette tisztította kínzómesteri pengéit, hogy Maximiliant méltóan üdvözölhessék a Véres gyémánt fedélzetén.
Droumo, a karibi bajnok egykedvűen járkált az elesettek között, s mélabúsan nyugtázta, hogy egy apró karcolás sem esett hibátlan testén. Nem volt méltó ellenfele már igen régóta. Pedig Maximiliant is az ő kardja tette ártalmatlanná.
Mr. Finnt a taton köszöntötték az első napsugarak, amint vékony, hosszúkás acéltőrét törölgette. Igen sok vér került rá, akárcsak a ruházatára, ám a csata sűrűje együtt jár a mosás szükségszerűvé válásával, ahogy ez köztudott.
Mindannyian egy nagyon kemény éjszakán voltak túl, talán a legnehezebben az elmúlt két hónap során. Pedig menekültek már Tortugáról, támadtak horgonyzó francia hadiflottára, és ki tudja mi mindenen estek át a múltban. Ám egyvalami bizonyossá vált az eltelt órákban. Maximilian és angol kutyái már nem állhatnak többi a Véres Gyémánt legénysége, és Kolombusz elveszett keresztje közé…
