Budapest

.

Hangulatjelentés

– Még mindig nem hiszem el…- William hitetlenkedve meredt a kezében tartott repülőjegyre. Épp az imént villant fel az értesítő, miszerint a SyrianAir 678-as járatára megkezdődött a beszállás. Úti cél: Aleppo Nemzetközi Repülőtér.
A Heathrow várójában lassú mozgolódás kezdődött, ásítozó emberek vették táskáikat lassan a nyakukba, és engedelmesen a B18-as kapuhoz fáradtak, a fénytábla utasításának megfelelően. William besodródott az áramló tömegbe, és elvegyült a közönyös arcok folyamában – dacára annak, hogy egyetlen porcikája sem kívánta ezt az utazást és viszolygott a Közel-Keletnek még a gondolatától is. Emberi mocsoktól és izzadságtól bűzlő szűk sikátorok, mezítlábas koldusok, akik az ember ruhájába akaszkodnak, rothadó gyümölcsök, amik fröcsögve lapulnak szét az ember cipője alatt: civilizáció és az angol úri rend teljes hiánya. William menthetetlenül és kérlelhetetlenül angol volt, majd fél évszázada élt a szigeten, itt született nőtt föl és halt meg, és azóta is itt éli éjszakáit. Anglia pedig lassan eszi be magát az emberbe, ahogy a nyirkos idő porlasztja szét évszázadok alatt, észrevétlenül az épületeket. A büszkeség, a tartás, a törvény és rend, az áthághatatlan etikett mindenre kiterjedő szabályai úgy fakítják ki az emberi szellem színeit, ahogy a penész rondítja el a festett falakat. Így végtére felesleges is azokat festeni, úgyis szürkén végzik, az értelmetlen munka pedig nem egy angol gentleman-hez illő foglalatosság. Márpedig William az volt, kifogástalan frizurájától csillogó bőrcipőjéig. Az idő előbb London társadalmának, majd a londoni Kamarillának koptatta megbízható, tettre kész és mindenekfelett lojális polgárává. Főnökei bíztak benne, mert ő is bízott bennük, ismerte az udvar minden előírását és megkötését, melyeket azért alkottak, hogy az azokat betartóknak kényelmes életet biztosíthassanak.
És éppen most száll fel, hogy idehagyja mindezt…

A repülő egyfajta előfutára volt annak a barbár világnak, amire William csak remélte, hogy felkészült. A baloldali széksor összes belső helyéhez egy buszból kioperált ülést rögzítettek, így a helyek száma másfélszeresére nőtt – ezzel is biztosítva a SyrianAir jövőjét. A William mellé ültetett hölgy talpig lefátyolozott testéből csupán emlője világlott ki, amint éppen csecsemőjét szoptatta. – A feltűnést kerülendő, harmadosztályon foglaltunk Önnek helyet – még fülébe csengtek az Elízium jegyzőjének szavai. Egy pillanatra vér tolult William arcába, orrcimpái kitágultak, hogy magukba szívják az asszony vérbő kipárolgásainak és a gyermek üdítően friss zamatának izgató egyvelegét, de hamar visszanyerte nyugalmát, és méltatlankodva helyet foglalt emellett az illetlen, primitív emberi lény mellett.

A gép, egyórás késés után, hajnali négykor landolt Aleppo-ban, épp csak fél órával William tűréshatárának vége előtt. Ha az őt fogadó is – a helyi elveknek megfelelően- késik, komoly bajban lesznek mindketten. Noha ezúttal, útja során először, kellemesen csalódott, elégedettsége egy pillanat alatt elszállt, mikor a terminál végénél tolongó és ordítozó emberhegyek között megpillantotta. A kopaszodó, meglehetősen pocakos, kockás flanel inget és rajta fekete, „ADIBAS” feliratú bőrdzsekit viselő, sötét hajú, – bőrű és tekintetű kivénhedt taxisofőr kezében egy papírtányért szorongatott, melynek aljára a „Mister William” szavakat firkálták lila filctollal. Mister William komolyan eljátszott a gondolattal, hogy gyorsan megfordul, vesz egy jegyet vissza Londonba, és majd valahogy kimagyarázza, de tétovázása sajnos elárulta, és a goromba mozgású fickó már ott is termett előtte.
– Maga Mister William? – kérdezte, miközben William orra alá dugta a papírtányért. Fűszeres hús illata csapott fel róla.
– Én. – válaszolt lemondóan William, miközben eltartotta magától a rögtönzött táblát.
– Menni, mingyá’ kel Nap!- ezzel megindult a tömegen keresztül, egykedvűen lökdösve félre az útjába kerülőket.
– Na, ne mondja!- William kezdte elveszíteni a türelmét, de elindult a „fogadóbizottság” után.
A reptér előtti parkolóban a tömeg nemhogy lazult volna, még egy kicsit sűrűsödött is. Az érkezőket rendre a családjuk fogadta, de errefelé a család ritkán áll egy tucatnál kevesebb főből. A fickó, még mindig a papírtányért szorongatva, egy valaha talán fehér furgonhoz tartott. Jöttükre kitárult a vezetőfülke ajtaja, és egy tizennyolc év körüli fiú pattant ki, majd hátrasietett kinyitni a raktér ajtaját. William reménye, miszerint nem neki szánták ennek a szutykos tragacsnak a csomagtartóját, minden lépéssel fogyott. Mire odaért, már le sem lassított a vezetőfülkénél, egyenesen hátrament fogadója után, és szó nélkül bemászott a raktérbe. Helyet foglalt a minden valószínűség szerint ágynak szánt matracon, és visszafordult az ajtókat tartó két ember felé.
– Nem félni, Mister, autó belül kevlár! – döngette meg a férfi a kocsi oldalát, és a döbbent William még látta, ahogy az ajtókat becsapó fiú inge alól egy félautomata Lorcin 380-as kézifegyver villan elő. Mire a kocsi mozgásba lendült, William már ismét halott volt.

Aznap esti életének első lélegzete egy ismeretlen szobában szakadt fel. Az ágynemű tiszta illata, az éjjeliszekrényen elhelyezett digitális óra, a karosszékre vetett köntös egy pillanatra azt sejtette, mintha az előző napi borzalmakat csak álmodta volna. Mindenestre megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy ha csak egyetlen szoba erejéig is, de van hol megpihennie ebben az őrültek házában. Rutinos mozdulattal igazította helyre haját és öltönyét, és az ablakhoz lépett. Légmentesen záródó, golyóálló, teljesen elsötétített üveg, megerősített tokkal. Megint felötlött benne: nem létezik, hogy ugyanabban a városban van, ahová tegnap megérkezett. Elfordította a két zárszerkezetet, és kitárta a hatalmas ablaktáblát. Mintha kaput nyitott volna két világ között…Az ablakon betóduló szag-, illat-, szín- és hangorgia olyan erővel áramlott be a hirtelen támadt résen, hogy majdnem lesöpörte Williamet a lábáról. Kábultan kapaszkodott a kezében szorongatott kilincsbe, és tágra nyílt szemei mögött agya kapálózva igyekezett fogódzót találni abban a koraesti, forró kakofóniában, amit az éjszakai Aleppo eme közepesen zsúfolt terecskéje árasztott be a szobába, fejébe, vérébe és szívébe. Emberfeletti érzékei az ízek és szagok olyan szivárványával küzdöttek, amelyek felfogása nála sokkal tapasztaltabb vérszívót kívánt volna. Versengve tört utat magának a szantál, pézsma, vér, koriander, kömény, méz, magnólia és szezám illata, vékony pengetős zene hullámai vegyültek az emberek beszédével és gyerekek nevetésével, gyertyák és olajmécsek fényén repültek a fátylak, kendők, réztálak, színes utcakövek és festett házfalak színei. William levegő után kapkodva habzsolta a sosem látott körítést, mely a dobbanó szíveknek és erekben surranó vérnek olyan zamatot adott, amitől könny csordult végig az arcán. A meleg, nyári fuvallat minduntalan felkapta a szagok és hangok ármádiáját, az egek felé sodorva megcsavarta, majd újult erővel dobta William arcába az ezerarcú város minden bűbáját. És William ugyanolyan tisztán érezte a ház előtt sülő falafel illatát kísérő angidinia fák édeskés páráját, mint a közeli kút és a messzi sivatag homokjának keserű-friss igézetét.
Williamet már nem öntudata vezérelte, amint átlépett az ablakpárkányon, földet ért, majd karjait kissé megemelve, tenyereit széttárva belemerült az emberek, ételek, fűszerek, színek, szagok és szívek óceánjába. Orrcimpái kitágultak, szája enyhén elnyílt, szemei lecsukódtak, és a bestia feszülten követte az illattenger ízesebb hullámait, miközben lubickolt a körülötte forrongó kavalkádban. A fűszerek, virágok, ételek, füst és homokkő illatai szinte könyörögve csalogatták a legdúsabb nyájhoz, karjai lassan felemelkedtek, széttárt ujjainak végén karmokon csillogott a lámpák és Hold fénye, míg a vérszag egy hirtelen felcsapó hullámán összezárultak, és áldozata lassuló rángásai felett tombolva követelt magának még többet az émelyítő ízekből.

Élet Aleppo-ban

Miként Aleppo maga, az itteni vérszívó társadalom is egyedülálló sokszínűségében és történelmében. A város a világ egyik legrégebben lakott települése, már az ókorban is jelentős kereskedelmi szerepet tudott magáénak, mely azóta sem csökkent. A kereskedelemmel együtt járó kulturális keveredés egyedi arcot formált ennek a sokat látott városnak és lakóinak, kik minden őket sújtó csapást átvészeltek; kapuikat soha nem zárták be az idegen jövevények előtt, érdeklődéssel fordultak az új istenek, szokások, ételek, ruhák és tanok felé, de nem felejtették sajátjaikat sem. A városban valamennyi nagyobb vallás szentélye megtalálható, különösen érdekes ez azért, mert arab ország városaként éppúgy rendelkezik zsinagógával és katolikus székesegyházzal, mint megannyi mecsettel és imateremmel. A müezzin hajnali ébresztése után délben harangokat kongatnak, szombaton sabbath-ot ülnek, míg vasárnap szentmisét celebrálnak. A mohamedán étteremtulajdonos ramadán alatt is nyitva tart, tekintettel ortodox, zsidó, keresztény, vagy éppen buddhista vendégeire.
A kerület méretű bazárokban külön utcákban sorakoznak az örmény ékszerészek, szír fűszeresek, izraelita kóser hentesek, damaszkuszi kelme-árusok, beduin birka-, kecske- vagy teveszőr-kereskedők, kurd rezesek, fazekasok, pékek. Szamarak hátára kötözött raklapokról árulják a mandarint, fügét, ringlót, szezámmagos süteményeket, hátukon cipelt díszes kannákból mezítlábas férfiak kardamomos kávét vagy éppen vizet árulnak.
Ez a magabiztos összevisszaság nemcsak a közéletre, de a hivatali életre is éppúgy jellemző. Jelentős hatalom van a hadsereget irányító elnök kezében (sok tekintetben inkább királyra hasonlít), akinek azonban elidegeníthetetlen érdekei fűződnek a legkülönbözőbb kereskedelmi cégekhez is, az őrölt fűszer szállítóktól a „REEBUK” vagy „PUBA” cipőgyárakig. Mindenki mindenkinek az ismerőse, testvére, barátja, sógora, minden üzlet egy jó vacsora mellett köttetik. Az európai ember rohanó élete az itteniektől teljesen idegen, nem is nagyon értik, hova sietnek a Misterek és Monsieur-k állandóan. Itt mindig van idő egy teára, kávéra, süteményre vagy éppen egy kis humuszra, olajbogyóra.
A kormány és a lakosság egyik hallgatólagosan elismert, de közel sem tiltott bevételi forrása a határokon keresztül zajló csempészet. Itt minden – a legcsekélyebb túlzás nélkül, minden – beszerezhető, a Panasonic TV-től az antibiotikum injekcióig. Ezt tökéletesen leírja egy, a 90-es évek közepéig tartó helyzet, miszerint tilos volt az országban televíziót árusítani, de két hivatalos állami TV-csatornát is sugároztak. A kereskedő árut szerez és ad tovább, de a beszerzésnél sokkal fontosabb és becsesebb az eladás módja – imádnak, és imádják, ha a vevő alkuszik. Az kereskedelem nemcsak üzlet: életforma, szakma, hivatás, vallás és szerelem, apák tanítják fiúknak és barátok barátoknak az évszázados szokásokat, elveket, fortélyokat és íratlan törvényeket, melyek áthágása a legsúlyosabb büntetést: becsületük elvesztését vonja maga után.

Kamarilla Aleppo-ban

Az aleppo-i Kamarilla – hasonlóan a történelem korábbi mozgalmaihoz – nem kerülte el, hogy a város és lakói saját arculatukra formálják. Noha alapvető törvényeik és elrendezésük nem változott, teljességgel hiányzik belőlük Bécs precizitása, Marseille elvakultsága vagy éppen New York fiatalos hevülete. Az itteniek számára a törvények betartandóak, de az üzlet szent. Egy kereskedő pedig mindenhol kereskedő, tartozzon akármilyen bőrszínhez, valláshoz, országhoz vagy klánhoz. Aleppo-nak van – Damaszkuszhoz hasonlóan – a Kamarilla uralta városok közül az egyik legkiterjedtebb keleti és afrikai kapcsolatrendszere. Tartoznak ehhez üzletemberek és vállalatok Marokkóból, Jordániából, Libanonból, Tunéziából, és dinasztiák Asszám, Ravnos, de még Giovanni fiai közül is. Minden Európából Ázsiába, vagy a Távol-keletről az Atlanti Óceán felé tartó forgalomról értesülnek, többé vagy kevésbé hivatalosan. Ily módon tulajdonképpen ők a legfőbb összekötők, és egyben vízválasztók a nyugat-európai Kamarilla, a kelet-európai és ázsiai Sabbath és az afrikai függetlenek között. Mindegyik féllel képesek megtalálni a hangot, megkötni a legelőnyösebb üzleteket, beszerezni bármit jutányos áron, miközben a maguk hasznáról is gondoskodnak.

Aleppo hercege: Armanac Diradourian – Ventrue klán

Egy örmény ékszerész és egy kurd szőnyeg-kereskedő lányának elsőszülött fia, apja és anyja révén az anyatejjel együtt szívta magába az üzleti élet minden csínját-bínját. Kapcsolatai nagy részét megörökölte, másik felét maga kötötte veleszületett érzéke és tehetsége révén. Ékszerészből a város egyik legbefolyásosabb kereskedő-céhének vezetőjévé nőtte ki magát kora harmincas éveire. Franciaországtól Japánig szállít nemesfémet, drágakövet, olajat, és márványt, az ottani mohamedán és ortodox közösségek vezetőivel régi baráti viszonyt ápol. Vagyona és érdekeltségei révén helyettes tanácsadója a szír elnök egyik legfőbb bizalmasának, a Zaher Fu’aad tábornoknak. Az egészséges életmódról alkotott véleménye szerint: diétával sokáig élne ugyan, de minek? Ennek megfelelően 41 éves korában szívrohammal szállították korházba, de az orvosok sajnos a pénzeső és fenyegetések ellenére sem tehettek egyebet, mint hogy pár órát késleltették az elkerülhetetlent. Ez éppen elég volt a horvát Elízium idelátogató nagykövetének, hogy a kórházba érjen, és gondoskodjon az otthoni udvar egyik leggyümölcsözőbb kapcsolatának fenntartásáról. Diradourian rászolgált a bizalomra, a nagykövet jutalomban részesült bölcs közbeavatkozásáért, Aleppo pedig új fejezetet nyitott színes krónikáiban.

Udvarmester: Sa’Bekh – Nosferatu klán
A másfél méternél alig magasabb férfi jordán származású, kamasz éveiben költöztek Aleppo-ba, majd a katonaságon szerzett munkát irattárosként. Érdeklődő természete és remek nyelvérzéke révén hamar megtanult angolul és franciául, így, helyismeretének és nyelvtudásának köszönthetően, elkezdték hivatalos személyek kísérőjeként alkalmazni. A hadsereg parancsnokainak vendégei mellett tolmácsolt, idegenvezetést tartott, megszerzett repülőjegyet, karburátort, ruhát, autót, prostit, valutát, és közben hallott és hallgatott. Bizalmi emberré nőtte ki magát, ravasz, de hűséges, önálló és hasznos informátorrá, aki mindenkit ismer, mindenről hall, de tudja, hol a határ. Diradourian látogatóba érkezett barátja, a toulouse-i mohamedán közösség imámja mellé rendelték ki, itt figyelt fel rá a hercegi udvar, és Fu’aad tábornoknak hála már másnap az Elízium szolgálatában állt. Ghoulként éveken keresztül erősítette a szárnyait bontogató Kamarilla sorait, majd egy elfajult Marokkó-játék során előkerülő bicska áttessékelte a függönyön túlra, Diradourian birodalmának intézői székébe.

Elízium őre: Haszne Deeri – Toreador klán

A Monte-Carlo-i balettiskola végzős növendékeinek előadókörútja többek között Aleppo-t is érintette. Az akkor 19 éves, libanoni származású kivándorolt család gyermekét váratlan hévvel ragadta magával őseinek kultúrája. Diplomájának kézhez kapása után első útja ide vezetett, egy diplomaták gyermekeinek fenntartott iskola tánctanáraként belevetette magát az arab táncok tanulmányozásába. Nem sokkal később férjhez ment, saját iskolát nyitott, és felélesztette az ősidők papnőinek termékenységi táncából lett hastánc hagyományát. Kidolgozta mozdulatait, széleskörű kutatásokkal tárta fel a fennmaradt beszámolókat, leírásokat és hagyományokat, körútjai alatt rögzítette a köznép által megőrzött elemeket. Iskolája elsöprő sikerű bemutatókat tartott országszerte, majd a kontinensen túlra is meghívták őket. Munkája nyomán mozgalom indult Európa és Amerika több országában, mely a hastáncot minél szélesebb körben igyekezett népszerűsíteni, iskolák, tanfolyamok indultak Haszne útmutatásait követve. Pályája tetőpontján, a turnék egyike alatt autóbusz balesetet szenvedett, bal lábát térdtől amputálni kellett. Hazatérve, megfosztva élete egyetlen szerelmétől, a tánctól, a veszteség felőrölte idegeit, felhagyott oktatói és kutatói munkájával, elvált és depresszióba süllyedt. A várost és a táncművészetet ért veszteség hírére a herceg és tanácsosai összeültek, majd egy követség eddig nem ismert üzenettel kereste meg otthonában az önmaga árnyékaként sínylődő művésznőt. Mindenestre a hölgy hamarosan elhalálozott, temetésén ezrek vettek részt és a város díszsírhelyet adományozott neki. Az Elízium közönsége pedig azóta is éjről-éjre lenyűgöző előadásoknak lehet tanúja…

Főszolgabíró: Moutaz Ak’khad – Brujah
Az Ak’khad család Aleppo egyik legrégebbi arisztokrata családja, hatalmas olajfa- és szőlő ültetvényeik első birtoklevelei a XVI. században íródtak. Moutaz, harmadszülöttként, lecsúszott a családfői szerep megörökléséről, így legidősebb, közgazdász és fiatalabb, orvos bátyja után inkább katonai akadémiára ment. Bár a kiképzést önerőből kitüntetéssel teljesítette, befolyásos apja gondoskodott róla, hogy hamar tisztté avassák. Őrnagyként került a légierő 14-es századához, járt Irakban, Izraelben, de legtöbbször az afrikai szövetséges államok zavargásainál vetették be. Érdemeinek és családjának hála hamar feltűnt feletteseinek stratégiai érzéke, mindenkor megőrzött nyugalma és precizitása. Nemsokára századossá léptették elő, majd Nigériába vezényelték az ott állomásozó szír csapatok helyettes parancsnokának. A Nigéria hadügyminisztere által „kölcsönkért” szír haderő a polgárháború lakosság vállára rótt súlyát volt hivatott csökkenteni, a békét fenntartani és a gerilla csapatok térhódítását megakadályozni. Kereskedő család gyermekeként Moutaz nem tagadhatta meg vérét, és békefenntartói tevékenysége alatt apja és bátyja üzletének virágzó kapcsolati hálót épített újdonsült afrikai barátaival. Az otthoniak építőanyagot, homokot, datolyát, pisztáciát, mazsolát és nem kis mennyiségű fegyvert importáltak Afrika kifogyhatatlan kínálatából, cserébe gyógyszert, autóalkatrészt és dohányt szállítottak. Az öreg Ak’khad ezekben a boldog időkben látta elérkezettnek, hogy átfáradjon Allah országába, és betegeskedő bátyja hazahívta öccsét a fekete kontinensről. Moutaz századosként tért haza a szír haderőhöz, majd ezredesi rangot szerzett, melyhez jelentős mértékben járult hozzá az addig megszerzett pénzén kiépített zsoldoshadsereg. Kapcsolatait továbbra is gondosan ápolta, zsoldosai pedig biztosították, hogy a környéken folyó háborúkból a harc nem, csak az üzlet lépje át Szíria határait. Banális módon egy Nigériában szerzett fertőzés verte le a lábáról, és végzett is volna vele, de barátai és üzlettársai, köztük a Kamarilla udvara nem hagyhatta, hogy gondosan felépített birodalma összeomoljon. Afrikában élő szövetségesei, az onnét érkező fegyverszállítmányok és nem utolsósorban 500 fős zsoldosserege alkalmas jelöltté tették Diradourian távlati terveinek teljesítéséhez, a herceg pedig nem habozott…

Választható Atyák:

Jaczek Roman – Brujah (X.gen):

A belgrádi Kamarilla újdonsült tagja, a hadsereg századosa, volt idegenlégiós. Utóbbi helyen ismerkedett meg Phillipe Siveux hadnaggyal, akivel hazatérését követően sem felejtették el egymást. Siveux előbb Damaszkuszba, majd Aleppo-ba került, ahol belépett a hadseregbe, és Ak’khad századába vezényelték Nigériába. Ahogyan felettese a szír állammal, Siveux Európával lépett üzleti kapcsolatba, és ebben leghathatósabb segítsége régi bajtársa lett. Az akkor még ugyancsak hadnagyi rangot viselő Roman kieszközölte, hogy a délről érkező és oda tartó áruk a határon gond nélkül átjussanak, de megfelelő sápot hagyjanak felettesei kezében. Ez mindkettejüket gyorsan repítette felfelé a ranglétrán, míg végül megkerülhetetlen alakjai lettek országaik fekete kereskedelmének. Romanra ekkor figyelt fel a Belgrádi Kamarilla egyik ostorozója és szerzett engedélyt a hercegtől, nehogy valaha is szem elől tévesszék a jövőben…

Charlotte Menis – Toreador (XI. gen):

A francia ápolónő és szír orvos gyermeke fiatalkorát Zágrábban letelepült szüleivel töltötte. Mindhárom ország nyelvét tökéletesen beszéli, az egyetem elvégzését követően műfordítóként helyezkedett el. Eleinte arab költők verses köteteit fordította franciára, majd megtanult angolul is, és érdeklődése inkább a történelmi feljegyzésekre terelődött. Alig nyolc éves pályafutása alatt elsajátította a perzsa, héber és arámi nyelveket is, mely utóbbi kapcsán szír nagyszüleihez költözött, ugyanis Szíriában található ma az egyetlen település (Maloula), melyben még arámi nyelvet beszélnek a helyiek. Az aleppo-i levéltárban végzet kutatási során számos, az európai tudomány számára addig ismeretlen iratot fordított le franciára vagy angolra, melyek mind az antropológusok, mind az egyház figyelmét felkeltették. A kereszténység bölcsőjéhez igen közel fekvő ország leletei közül több zavarba ejtő írás került elő, melyeket a fordító előszeretettel publikált nemzetközi tudományos folyóiratokban, így előbb kerültek szakértő közönség elé, minthogy a Vatikán cenzúrázhatta volna. Ez hamar két párta szakította a hozzáértő közönséget, egyik oldalon a konzervatív egyház és hívei, másikon pedig az objektív tényközlés iránt elkötelezett Menis és támogatói. A mohamedán térségben fekvő Szíria, bár toleráns politikájához ragaszkodott, egyértelmű okoknál fogva a hazájából elszármazott tudósnő mellett tette le voksát, aki addigra már fenyegető leveleket és telefonokat kapott a szélsőséges konzervatívoktól. Ezt Deeri igen aggodalmas szemmel nézte, és egy félresikerült merénylet után úgy döntött, szárnyai alá veszi Menis-t. Az egyház ezt a csatát elvesztette…

Ralph Dobler – Ventrue (X. gen.):

Svájci szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, de gyermekkorát Lengyelországban töltötte, közgazdász apja kiküldetése révén. Az ifjú Ralph felcseperedvén szülei nyomdokaiba lépett, és a bankvilágban helyezkedett el. Lengyelország nemzeti bankjában kapott munkát, ahol előbb fiókvezető, majd, taktikázása és nem ritkán „könyökölése” nyomán, előléptették hitelügyi osztályvezetőnek. Ekkor határozott a bank úgy, hogy leányvállalatain és felvásárolt kisebb bankjain keresztül betör a feltörekvő kis-ázsiai piacra. Egy sokak szerint alattomos, ámde szabályügyileg kifogástalan fordulattal Dobler kiütötte vetélytársát a nyeregből, és megbízták az újonnan telepítendő bankhálózat felügyeletével, melyhez természetesen diplomata-fizetés és ellátás járt Damaszkuszban. Dobler a tőle megszokott lendülettel és céltudatossággal kezdett bele a fióképítésbe: országszerte szétküldött emberei olyan információkkal látták el, melyek segítségével mind a lakosság, mind a kereskedők és cégeik számára megfelelő hitelkonstrukciókat dobhatott piacra. Mint helyi bankárnak, hamar mindenki az ismerőse, lekötelezettje, haragosa vagy üzlettársa lett, így az Elíziumhoz kötődők is felfigyeltek rá. Dobler európai tőkét hozott be az országba, méghozzá nagy mennyiségben, ez pedig kapóra jött a hercegi udvarnak a határokon túl zajló iraki-amerikai konfliktushoz. Mivel az amerikaiak Szíria olaj- és munkaerő piacára ugyancsak rá akarták tenni a kezüket, Diradourian közbenjárására az aleppo-i és damaszkuszi államvezetők úgy határoztak, hogy a Dobler által kínált valuta-hitelből megváltják függetlenségüket, mielőtt nekik is „elhoznák a demokráciát”. Ezzel Dobler megkötötte élete üzletét, annál is inkább, mivel a szír fél biztos akart lenni összekötője hűségében, így Dobler további ügyeit már a Túlsó Oldalról intézte.

Raul Davalos – Ravnos (IX. gen.):
Barcelona utcagyerekei közül Davalos azon kevesek közé tartozott, akiket nem nyelt el a gettó süllyesztője, ám ezt inkább szerencséjének, mintsem saját szorgalmának köszönhette. A tizenéves korára dealer-ként tevékenykedő Davalos egy rosszul sikerült üzlet után a kikötőben horgonyzó teherhajók egyikén keresett menedéket becsapott üzlettársai elől. A sózott halat és gabonát szállító, rozsdás teknő remek búvóhelyet kínált volna reggelig, de egy rutin vámellenőrzés hírére előbb kényszerültek felszedni a horgonyt, és mire Davalos feleszmélt, már úton volt Rabat város felé. A hajófenékben töltött 6 nap után határozott úgy, hogy inkább megkockáztatja, hogy a tengerbe dobják, minthogy még egy falat sózott heringet leküldjön, így, maradék füvével felszerelkezve, kimerészkedett a fedélzetre. A matrózok és a kapitány eleinte nehezen találtak okot a potyautas életben tartására, ám mikor előkerült mindenki szeretett Mariskája, mégis meggondolták magukat. Davalos szerencsésen megérkezett Marokkóba, ahol mintegy tíz perc töprengés után két dologra jött rá: egyrészt Barcelonában nem lett volna maradása, másrészt ezen az éghajlaton a cucc úgy nőne, mint a gomba. A teherhajó egyik matrózának kedvenc ringyójánál kapott is szállást, zsebében talált kabala-magvait még aznap elültette, és nekiállt feltérképezni a helyi viszonyokat. Spanyol tudásának, valamint – házigazdája lelkes tanításának köszönhetően egyre kevésbé – döcögő arabjának hála, a helyi turistáknak mindig kéznél volt, ha éppen lazítani jöttek Rabatba. Óvatos helyezkedésével elérte, hogy a helyi erők ne kiiktassák, hanem egyre nagyobb hasznát vegyék; simulékony és gátlástalan természete lassan minden hivatalos ajtót megnyitott, és minden hivatalos szemet lehunyt előtte. A kikötői lebujból saját lakásába költözött, szállított a hotelektől a rendőrkapitányságig mindenhová. Olykor erőszakkal, de inkább lefizetéssel biztosította szállítmányai célba érését, egy-két kisebb fogásról gondoskodva a rend éber őreinek. Davalosra egy, a barátját a városban meglátogató vérszívó figyelt fel, egyrészt üzleti sikerei, másrészt szimpatikus és tenyérbe mászó jelleme folytán. A keletről érkezett utazó alkalmas jelöltet látott benne saját vállalkozása továbbviteléhez, illetve szellemi tőkéje örökösének, így, egy kellemes vacsorára való meghívást követően, Davalos következő este már más szemmel látta a világot…

Rashid Taha – Asszamita (XI. gen):

Taha egy Hama (Szíria) melletti apró faluban született, apja a helyi imám, bigott mohamedán vezetője a helyi hitközségnek. Az ifjú Taha elsőszülött fia volt apja első feleségének, így egyben a család leendő feje, apja vagyonának és tisztségének örököse. A helyi közösségek férfi tagjaihoz hasonlóan nemcsak vallási, de fegyveres katonai képzést is kapott, felcseperedve a muzulmán hagyományok megőrzésének elkötelezett hívévé vált. Csatlakozott egy félkatonai szervezethez, mely nyugati elnyomást és kulturális globalizációt igyekezett csökkenteni a környék településein, és erre szólította fel távoli szimpatizánsait. Bár módszereik nem erőszakon alapultak – lévén a szír kormány a legkisebb mértékben sem tolerálta a terroristák fenyegetéseit – a helyiek előtt tartott szenvedélyes beszédeikkel, röplapok terjesztésével és „tanácsadó központok” létesítésével hathatós ellenállást hoztak létre Hamában és környékén, az európai kultúra megtelepedésével szemben. Egyfajta központjukká nőtte ki magát a város, olyannyira, hogy az ország távolabbi részein élő, hasonlóan gondolkodó honfitársaik elkezdtek Hamába vándorolni, hogy személyesen erősítsék a mozgalmat. Bár Damaszkusz és Aleppo elöljárói határt szabtak terjeszkedésüknek, ezt a területet hallgatólagosan átengedték Taha-nak, így egyfajta menedékévé vált a konzervatív, régimódi életszemléletnek. És ahol egy menedéket talál, van hely többnek is, leginkább az ázsiai gyökerekkel rendelkező klánok tagjainak, akiknek lába alatt sokszor forróvá tette a talajt a hirtelen megindult nyugati kereskedelem. Asszám itt megbújó fiai egyfajta szellemi vezetői lettek a közösségnek. Bizalmi embereik – köztük Taha – tolmácsolták nézeteiket és rendelkezéseiket a hívők közösségének, egy személyben voltak lelkipásztorok és bírák. Az Irak ellen megindult amerikai hadjárat hírére felbolydult a történelmét, kultúráját, és, nem utolsósorban életét féltő hamai kotéria, és elérkezettnek látták az időt táboruk bővítésére. Ekkor került a képbe a fiatal, hithű és leleményes Taha, mint a rend és közösség jövőbeni reménysége, és emeltetett a bölcsek tanítványai közé, hogy Allah akaratából harcoljon és megvédelmezze népét, ha szükséges.