Amsterdam

.

Lusta, langyos eső mosta el a nappalt Prága fölül, a Nap vízfátyol mögött ereszkedett a láthatár alá, a város elmosódott, lágy vonalakkal, tompa, nedves csillogással várta az éjszakát. Enyhe, tavaszesti szél kergette a könnyű felhőket a szürkéből feketébe váló égbolton, izgalmas, eleven illatokat hozva magával. Ezernyi lámpa gyulladt, visszalopva valamit a nappal fényéből – autók szikrázó fényszórói, külvárosi irodaházak szellemfényei, ódon kovácsoltvas karú lámpagömbök, templomok örökmécsesei, kávézók és éttermek csalogató világossága. A megannyi fénypont visszaverődött a fényesre kopott, mélyfeketén csillogó macskakövekről, olvadt, ragyogó, folyékony aranyfénybe vonva a várost. Az Idegen számára olyan volt ezekre a macskakövekre nézni, mint a történelem ezernyi szemébe bámulni – a gránitkockák a múlt véres és dicső emlékeit őrizték, tankok lánctalpát, lovasok patáját, zarándokok lábnyomát, kereskedők kocsijának kerekét. A történelem ezen földhöz ragadt nyomai fölött büszke, pompás épületek magasodtak, szintúgy a múlt kezének nyomát viselve, s ezen templomok, paloták, katedrálisok, hidak, színházak, várostermek, kereskedőházak és kilátók tornyai különleges, utánozhatatlan hangulatot teremtettek. Prága valódi ékszerdoboz volt aznap este, melynek aranyló derengését csipkézett gótikus és barokk tornyok díszítik, s melyben elfeledett, elveszett vagy eltitkolt drágakövek rejtőznek. Az Idegen fejébe nyomta a kalapját, arcába húzta kabátja magas gallérját, és megszaporázta hosszú, ruganyos lépteit, amint az Orloj órája a toronyban elütötte a nyolcat.

Úgy mondták, ahány tornya van a városnak, annyiféle arca – mert Prága egyszerre az egyetemisták és a bohém művészek városa, a zsidóké, keresztényeké és misztikusoké, cseheké és németeké, az ódon után vágyakozóké és az újítások fáradhatatlan hajszolóié. S ami igaz volt a nappal gyermekeire, a számolatlanul nyüzsgő emberekre, tán még inkább igaz volt az éjjel teremtményeire, a vérivó holtakra, Káin gyermekeire, akik ezernyi szállal mozgatták a város sorsát és végzetét az árnyékok közül kinyúlva, s akik mégis csak lomha, elaggott követői lehettek a város mind gyorsabb életének, melynek eleven, életteli lüktetése oly idegen számukra. Látták felemelkedni és leomlani istenek templomait, királyok palotáit, hősök szobrait, s számosan elbuktak közülük – óvatossá, gyanakvóvá, körülményessé és régimódivá váltak, de ez biztosított túlélésüket, és biztosítja minden éjjel, újra és újra. Minden éjjel harcoltak – csatamezőik a Kisoldal festői utcái, a Zsidóváros rejtélyes kapualjai, az Óváros homályos templomainak szentélyei, a Hradzsin fennkölt palotáinak termei, az Újváros múzeumainak csarnokai, a külvárosi üzletházak irodái, no meg a város szennyes csatornái, ellenfeleik pedig az emberek irdatlan, tudatlan tömege, s egymás, amint ezen tömeg mögött bújtak meg.

Aznap éjjel azonban az Elízium kapui nyitva álltak, így a város Vértestvéreire legfeljebb szavak és elvek csatája várhatott – a Herceg békéje és a Kamarilla Hagyományai kérlelhetetlen vasszigorral őrizték Prága nyugalmát, a Szabbat veszett kutyáit a Herceg harcosai messzire űzték, a hígvérű betolakodókra pedig az Ostorozók dühe csapott le. A külső, látszólagos béke azonban Prágában, a titkok, misztériumok, öreg Vértestvérek és ősi rejtélyek városában feszült, forrongó mélyt takart, melyben Klánok feszültek Klánoknak, Gyermekek Atyáknak, Ifjak Öregeknek, s az egész fölött középkori nemesek, apácák és zsoldosok uralkodtak. Ezen hatalmasságok várták az Idegent, aki tudta, már nincs sok ideje, hisz a Herceget nem lehet megváratni. A szűk, kanyargós utcák és alacsony, girbe-gurba középkori házak útvesztőjében a Szent Vit székesegyház tornya vezette a lépteit, míg kibukkant az Elízium előtt. A sötétből felé villanó szemek kereszttüzében átvágott a téren a székesegyház irdatlan, kőcsipkés tömege mellett, és tudván, hogy a Herceg várja, magabiztosan lépett be a boltíves kapu alatt. Amíg az Idegen odabent sötét titkokról, ígéretekről és soha be nem teljesített szívességekről tárgyalt a Herceggel, kint Prága estéje éjszakába fordult, a későn hazatérőket felváltották a szórakozni indulók, a sörözők patinás asztalai mellett az üzletemberek helyett már turisták ültek, és mind több Vértestvér indult vadászni, hogy friss, meleg vérrel csillapítva éhségét újabb éjszakákra biztosítsa létét az Arany Városban.

Prága fontos Vértestvérei

Ladek Visnitz, Prága Hercege
Ventrue

„Csak ül abban a kurva trónban, páncélban, palástban, jogarral, mint valami kibaszott szobor vagy festmény. Komolyan, csak a korona hiányzik a fejéről, tiszta középkor. De azért csak tudhat valamit, elég régóta nyomja az ipart – nyilván nem a két szép szeméért ő a góré. Kíváncsi vagyok, mit csinál, amikor nem a seggét mereszti az Elíziumban.” – Buldózer Bob, Brujah motoros

Alig maroknyi Vértestvér van Prágában, aki ismeri Visnitz Herceg pontos korát, Atyját, vázlatos múltját és uralkodásának több évszázados történelmét, a részletekre pedig tán már ő maga sem emlékszik. A középkorban került a város trónjára, régebben, mint hogy a Kamarilla egyáltalán létezett volna, és noha voltak rövidebb idők, amikor nem ő volt a Herceg, manapság senki nem vonja kétségbe – Prága egyetlen igazi Hercege Visnitz. Ami bizonyos, hogy a kegyetlen, zsarnoki Tzimisce vajdáktól vívta el a város néhány társával együtt, akik közül Véreb és Miléna még mindig Prágában létezik, védelmezve a közösen megtisztított várost. A legtöbben merev, maradi, rugalmatlan, középkorias gondolkodású és viselkedésű férfiként ismerik, arra a kérdésre azonban nem tudnak megfelelni, hogy ha valóban ilyen lenne, hogy tarthatta volna meg a hatalmát ilyen hosszú időn át. Akárhogy is, a formulák, az udvariasság, a körülmények, a modor és a hagyományok sokkal többet nyomnak Visnitz számára, mint az megszokott – cserébe igazságos, hűséges, az érdemeket elismerő, törvénytisztelő, bár némileg könyörtelen ura a városnak. Vasmarokkal és vasszigorral védi Prágát, melynek minden szegletét ismeri, hisz szeme láttára növekedett, és sokan azt suttogják, a Kamarillát csak kényszerből ismeri el. Székhelye és erődje az Elíziumnak is helyet adó Királyi Palota, melynek nagytermében áll trónusa, s melynek útvesztő-szerű termei magánszobáit, könyvtárát és kincstárait rejtik – azonban legalább annyiszor hord öltönyt és nyakkendőt, mint lovagi vértet és palástot, és a modern üzleti és politikai életbe temetkezve uralja városát. A legnagyobb kritika vele szemben nem könyörtelensége, maradisága vagy kínos formalitása – hanem a Malkavitákkal szembeni politikája. Mivel uralma során a prágai Malkaviták féltucatnyi alkalommal próbálták meg összeesküvéssel vagy erővel elmozdítani (utoljára 1939-ben), a Herceg kitiltott minden Malkavitát az Elíziumból, és egy, Primogénné kinevezetten kívül nem is tűri meg őket soká a városban. Hogy kinek van igaza, és ki kezdte az ellenségeskedést, a Herceg vagy a Malkaviták, már kideríthetetlen.

Eilika Unter-Maaben, Prága Udvarmestere
Ventrue

„Légies, tökéletes, lebilincselően bájos és kívánatos jelenség – ha nem tudnám, hogy ugyanolyan elátkozott élőholt, mint én vagyok, angyalinak hinném. Ravasz, kiforrott gyakorlattal játszik a férfiakkal, halandókkal és Vértestvérekkel egyaránt. Ő Visnitz Herceg acélöklének bársonykesztyűs érintése, aki csábítással, gyengédséggel és női ravaszsággal éri el, amit az Öreg Ventrue hatalommal, pénzzel és erővel. Kár, hogy nem Toreador.” – Patrik Zamlik, Toreador műveszettörténész, Ostorozó

Mint Visnitz Herceg politikájának mosolygósabbik arcát, a Herceg helyettesét és udvarának mesterét csodálat, félelem, irigység és gyűlölet veszi körül Eilikát, aki minden mozdulatával hű Ventrue hagyományaihoz, címéhez és hírnevéhez. Állítólag legendás szépsége ihlette meg német Ventrue Atyját a felvilágosodás korában, de az ifjú Eilika politikai érzékével, éles eszével és lenyűgöző ravaszságával is kitűnt, így hamar fényes csillaga lett Klánjának. Prágába kerülésének és a Herceggel való együttműködésének pontos története homályba veszik, és egyik fél sem bőbeszédű, de annyi tudható, hogy valamely erős német városból riválisai űzték el, Prágában azonban menedékre és szövetségesre talált. Mint Ancilla, megvan mindene, amire vágyhat, mégis, suttognak arról, hogy a Primogéni címre fáj a foga – ha ez igaz is, remekül titkolja, és alázatos, hűséges játékosa Visnitz sakkjátszmáinak. Eilika öltözködése, viselkedése és egész lénye a divat, a kellem és a szépség etalonja az Elíziumban, még azok is igyekeznek hasonlóvá válni hozzá, akik fennen hangoztatják megvetésüket az efféle hívságok iránt. Bár látszólag ideje nagy részét az Elízium nagytermében intrikálva, vagy annak ajtaja előtt, vendégeket fogadva tölti, azok, akik az Elízium életén túl is látnak, tudják, hogy a legmagasabb körökben vannak kapcsolatai és „szeretői”, cégeket és mozgalmakat befolyásol egy-egy könnyed mondatával, mozgásban tartja a város napi ügyeit, és gyakran jár Prágán kívül a Herceget képviselve – egyedül ő jogosult Visnitzen kívül a Hercegi Pecsétet használni, és a Herceg távollétében a trónszékbe ülni, ez pedig jelentős hatalomhoz juttatja, főleg az ifjabb Vértestvérek fölött.

Wilhelm Schlick, Prága Főszolgabírója, a Tremere Klán Elsőszülöttje, a Kápolna Régense
Tremere
„Azt híreszteli, hogy halandó életében varázsló volt, aki a primordiális ősanyagok titkait fürkészte. Ha ez igaz, akkor sokat veszített a halállal. Egykor bölcs volt, mágus, alkimista, tudós és filozófus. Most egy közönséges trónkövetelő, aki céltalan kegyetlenségben éli ki kisebbrendűségi érzését a nála gyengébbeken. Prága Vértestvéreinek nagyobbik részén. Szánom.” – Alexandr Sreřik, Ventrue rendőrtiszt

Azt a keveset, amit biztosan lehet tudni Schlick halandó életéről, mindenki a saját szája íze szerint értelmezni – amiben általában egyet értenek, hogy halandóként is eltökélt, céltudatos, erős akaratú férfi volt, aki a tudáson és elért eredményeken keresztül közelített a hatalom felé. Hogy valóban varázsló volt-e, vagy tudós, szemfényvesztő, esetleg valami egészen mundán, csak a Tremerék tudják, de ők mélyen hallgatnak. Tudásszomja és eltökéltsége tette alkalmassá arra, hogy a Tremere Klán tagja, később neves varázslója, végül Régense legyen. Amennyire ismeretlen halandó sorsa, olyan jól ismert Vértestvér léte – Atyja híres, megbecsült vezetője a Klánnak, aki sok száz évvel ezelőtt Prágában végzett okkult kísérletei során figyelt fel Schlickre, majd Bécsbe távozva Gyermekét hátra hagyta, hogy képviselje őt és érdekeit. A mind hatalmasabb Schlick hamar a város Tremeréinek élére került, és ma nyílt titok, hogy hamarosan még ennél is följebb juthat. Szintén nyílt titok, hogy régóta áhítozik a hercegi címre. Hogy pontosan mi az ellentéte oka Vistniz Herceggel, és hogy harcuk milyen színtereken zajlik, keveset tudni – bár udvarias, hűvös távolságtartásuk mögé nem nehéz belelátni a véres politikai és hatalmi küzdelmeket. Ennek ellenére, vagy épp ezért, Schlick viseli a Főszolgabíró tisztségét Prágában, melyet a rá jellemző kínos pontossággal, hibátlansággal és maximalitással végez. Ugyanezen értékeket várja el beosztottaitól, legyen szó Tremerékről vagy a Főszolgabíró embereiről, és a hibákat még Visnitznél is kevésbé tűri meg. A tökéletlen, tudatlan, tanulatlan, ostoba embereket és Vértestvéreket mélyen megveti, számára egyedüli értéke a létezésnek a tudás és az elért eredmények, a Tremeréket, és különösen magát mások fölött állónak tartja, mely viselkedése különösen népszerűtlenné teszi a fiatal, szabad gondolkozású, keveset tapasztalt Vértestvérek körében. Dacára a köztük lévő ellentétnek, a Hercegtől Pallosjogot kapott, és jelen lehet minden hivatalos tárgyaláson, a Herceg trónja mellett állhat, és azon kevesek egyike, aki viselhet fegyvert az Elíziumban – ezen jogaival, főleg a Pallosjoggal gyakran él is, nem érheti az a vád, hogy hátulról irányítaná a harcokat. Számára Prága csak egy bábu Bécs játszmáiban, bástya és gyarmat, melyet Bécs és a Tremerék érdekében a lehető legerősebben kell fogni – hogy mik a személyes céljai, tán még helyettesei és közvetlen beosztottai sem tudnak. Hatalmának alapja a Kápolna erején túl tudományos jellegű, rajta tartja a kezét Prága tudományos- és egyetemi életének verőerén, épp úgy befolyással van az ezoterikusra és az okkultra, mint a legkorszerűbb modern felfedezésekre és szaklapokra. Hatalmának központja maga a Kápolna, melynek közismert „hivatalos” bejárata (melyen persze így se nagyon lép be senki a Tremeréken kívül) a Szent György Kolostorban található.

A Véreb, a Brujah Klán Elsőszülöttje
Brujah

„Ne higgy a szemednek pajtás. Véreb maga az erő. Nyers, faragatlan, hatalmas és lehengerlő. Amit látsz, csak egy ócska álca. Az évszázados ráncok alatt halál lapul. Ő a valódi erő a városban, tőle még Schlick is be van szarva. Hidd el, én megérzem az ilyet, nem csal a szimatom. Nem csoda, hogy Visnitz maga mellett tartja. Kemény arc.” – Petrok Kryl, Gangrel vándor

Véreb (vagy valódi, de sosem használt nevén Bruno) az egykori lengyel zsoldoskapitány igazi jelkép Prágában – jelképe a kornak, az esendőségnek, az erőnek és a város eleven történelmének. Visnitz Herceg bajtársaként egyike volt annak a maroknyi Vértestvérnek, aki a középkorban megszabadította a várost a Tzimiscek elnyomásától és rémuralmától, később pedig kitartó, bár mindig óvatos, fenntartásos híve volt Visnitznek. Atyja a legendás, olasz hős, Savoyai Guidó, aki kelet-európai útjai során tette Gyermekévé a szabadságszerető, a nemesek uralmát megvető férfit. Véreb soha nem volt a kacifántos elméletek és hosszú, meddő viták embere – ő harcos volt, kapitány és egyfajta szabadságharcos, a polgárok, az egyenlőség bajnoka. Ez nem jelenti azt, hogy buta vagy műveletlen lenne, mindössze a dolgokat egyszerű, gyakorlatias úton közelíti meg. Nem kenyere a hajlongás, nem szereti az üres hízelgést, a címeket. Kora alapján joggal tart igényt az Elsőszülött tisztségére, amit egyfajta harcos, önérvényesítő atyai szeretettel visel Klánja fölött, akikért tűzön-vízen át kiáll, még ha csupa gondot is okoznak neki. Bár hatalmát inkább nyers erejének (és legendás, egy Tzimisce bajnoktól elnyert kardjának), a Herceghez közeli viszonyának, valamint évszázados bölcsességének köszönheti, vannak befolyási övezetei a városban, még ha nem is akkorák, mint más Elsőszülötteknek – a politikánál vagy pénznél jobban leköti az emberek élete, valamint régi hobbija, a fegyverek gyűjtése, melynek kedvéért beköltözött a Prágai Hadtörténeti Múzeumba. Véreb legrémisztőbb tulajdonsága puszta külseje – az ugyanis egy titokzatos ősi átok miatt pár szál ősz hajú, ráncos, aszott arcú aggastyán arcát viseli, szemei nem emberien vörösek, szája körül vicsorgó farkaspofát idéző tetoválás fut körbe. Véreb ezek miatt nem mutatkozik soha halandók előtt, és ha úgy hozza a szükség Prága érdekében, félelmetes testi ereje és harci képességei mellett megfélemlítő külsejét is beveti. Beszélik, az ősi átkot csak egy legendás ellenfél rituális legyőzése törhetné meg – ha ez bekövetkezne, a modern Prága is megpillanthatná Véreb eredeti, hosszú, vörös hajú, szeplős, szögletes arcát.

Thomas Müller, más néven Holló, a Gangrel Klán Elsőszülöttje
Gangrel

„A társasági élet páriájának, számkivetett kívülállónak tűnik, különös remetének, aki elvadult Édenkertjében töpreng a világ dolgain. Mégis, sokkal bölcsebb, világosabb elméjű és tisztább lelkű, mint bármelyik fénylő pojáca az Elíziumban. Meg van benne a Gangrelek ösztönös megvilágosodása, ami alapvetően békés jellemmel párosul. Különleges Vértestvér.” – Katherina Nasen, Tremere mentalista, a Kápolna Régense

Prága erdőfoltokkal tarkított külvárosában, egy sűrű, gondozatlannak ható, jókora kert közepén álló ódon téglaházban lakik Holló, az Elsőszülöttek Tanácsának legcsöndesebb, legszerényebb, leginkább töprengő tagja. Hogy eredetileg is ennyire jámbor volt-e, vagy a nemlét tette ilyenné, nehéz lenne kideríteni, de mind az élete, mind az örökléte számos csapást tartogatott számára. Egykor egyszerű favágó és erdész volt, akinek a családját és életét tönkretették az európai fejedelmek háborúi, akit Atyja magára hagyott, legendás ősét egy sötét lelkű Vámpír ölte meg, Gangrel mentorát elragadta a Szabbat, és akit sokáig arra sem méltattak, hogy az Elíziumban fogadják. Ő azonban csak várt, vadászott és gondozta a kertjét. Idővel a fennkölt urak keresték meg őt, hogy kikérjék véleményét a Farkasfattyakról, a csillagok jeleiről, a természet dolgairól, az ősi legendákról és mesékről, melyeket jól ismert. Elsőszülöttként immár tisztelet övezi, bár még mindig különcnek tartják, és a háta mögött sötét történeteket suttognak róla, állati ösztöneiről és véres múltjáról. Klánját jó példával és megértéssel vezeti, nem parancsokkal és szabályokkal, hatalmas városszéli Birtokainak gondos gazdája. Bár nem tartozik a Herceg közeli bizalmasai közé, sőt, inkább Schlickhez áll közel, pártatlan józanságát mindenki elismeri és kikéri véleményét. A Gangrelek kiválásakor egy percig sem habozva hűséges maradt a Kamarillához és Prágához, amit Visnitz nem felejtett el neki.

Janek Poppilen, a Malkavita Klán Elsőszülöttje
Malkavita

„Jó kedélyű, pimasz, harsány alak, akinek semmi sem szent, aki mindenki barátjának tűnik, de biztos vagyok benne, hogy titkon a maga kis pecsenyéjét sütögetni. Végül is, Malkavita. Az egyetlen Prágában. Talán jobb is így, az ő fajtájából egynél több már veszélyes. Kíváncsi lennék, miről leveleznek a Herceggel.” – Bernard Alexander Uhl, Toreador műkritikus, Elsőszülött

Poppilen az utolsó, 1939-es Malkavita lázadás egyetlen túlélője, aki kényszerűségből és a Kamarilla törvényeihez való ragaszkodás kedvéért viseli az Elsőszülött címét, de valós hatalma nincs a városban. Hogy is lenne, hisz Klánja nincs, az Elsőszülött Tanácsokra nem hívják meg, szavazata csak formálisan van, és nincs még száz éves sem, ami a többi Elsőszülött korához képest kölyökké teszi. A helyzettel azonban senki, még maga Poppilen sem elégedetlen. Esze ágában nem volt Elsőszülöttnek lenni, de mivel a rossz nyelvek szerint ő volt az, aki leleplezte Vistnitz előtt a ’39-es merénylet tervét, a Herceg egyszerre jutalmul és büntetésből nevezte ki. Poppilen egész életében az érdekességek, az izgalmas dolgok után érdeklődött – de mindig csak külső szemlélőként. Ez tükröződött újságíró szakmájában, és ez tükröződik viselkedésén Vértestvérként is. Igyekszik mindenhol ott lenni, mindenről tudni, és úgy kereskedik a pletykákkal, hírekkel és ötletekkel, mint egy Nosferatu. Végtelenül barátságos, meglehetősen szabad szájú és gondolkozású, néha a közönségességig eleven, polgárpukkasztó Vértestvér, aki imád a figyelem középpontjában állni, amire Vörös Macska nevű kocsmájában minden lehetősége megvan, a törzsközönségtől pedig tud mindenről, amiről érdemes tudni.

Trulnz-i Miléna főnővér, a Nosferatu Klán Elsőszülöttje
Noferatu

„A hideg futkos tőle a hátamon. Eleven múmia, a szájából szenteltvíz folyik, olyan mint a nagyanyám. Csak jobb a szaga. Remélem örökre a templomkriptáiban marad. Rohadtul nem hiányzik a pofámba.” – Janek Poppilen, Malkavita újságíró, Elsőszülött

A Visnitz Herceggel és Vérebbel egyidős Miléna egyike volt azon középkori Vértestvéreknek, akik megtisztították Prágát a Tzimisce fertőtől, és elhozták a szabadságot a városnak. Miléna egy Prága közeli zárda mélyen vallásos, konzervatív főnökasszonya volt, és ezen viselkedésének legnagyobb része az eltelt évszázadok alatt sem változott meg lényegileg. Bár alkalmazkodott a modern időkhöz, érti az új idők világát, idegennek érzi magát bennük, akit csak Istenbe vetett hite óv meg a bűntől és őrülettől. Ő Prága eleven, sötét, kifacsart lelkiismerete és hite, aki saját állítása szerint két lábon járó, kézzel fogható bizonyítéka Isten hatalmának. Talán prófétának tartja magát, talán csak Isten egyszerű szolgájának, de való igaz, furcsa, nem evilági légkör veszi körül. Viselkedése tartózkodó, idegenkedő, az Ifjakkal és Ancillákkal szemben némileg gyanakvó, ugyanakkor tanító, okító, aki igyekszik jobbá tenni a világot magas körül, még akkor is, ha tanácsait kéretlen prédikációnak tartják. Szürke, száraz, fonnyadt bőrű, csontsovány, múmia-szerű alakját általában bő apácaköntössel és fejkendővel takarja, az Elíziumban nem visel Fátylat, azon kívül viszont álcázza magát, méghozzá legendás erővel. Egy több száz éves, szigorú törvény értelmében Prága minden katolikus temploma, kegyhelye és katolikus papja, szerzetese és apácája az ő védelme alatt áll, és aki ezeket beszennyezi, bántalmazza, bizton számíthat Miléna haragjára – a nem katolikus keresztény kegyhelyekre és egyházi személyekre is oltalmazóan tekint, de nem óvja őket ennyire vérmesen. Többször hangoztatott véleménye szerint Prága – és egyáltalán, a világ – minden baját az Istentől való elfordulás okozza.

Bernard Alexander Uhl, más néven Bilbus, a Toreador Klán Elsőszülöttje
Toreador

„Ha tenne is valamit, nem csak a száját jártatná és a szemét forgatná, értékes ember lenne. Így egy haszontalan naplopó, aki mások életét tiporja porba, csak mert rossz napja volt. Egyetlen mentsége, hogy mindezt elismerésre méltóan tökéletes stílusban teszi. A nyelve élesebb, mint akárhány kard – kár, hogy becsület helyett gőggel forgatja.” – Matek Kloshwit, Brujah katonatiszt

A bajor-cseh származású Bilbus halandó élete kínnal és megaláztatással telt – reménytelen, fájdalmas szerelmek sorozatán bukdácsolt végig, melyeket remekbe szabott, bánatos szépségű versekkel énekelt meg. Bár soha nem lett sem a német, sem a cseh irodalom meghatározó költője, néhány egyetemi órán még mindig feltűnnek a versei – nagyobb sikere volt vitriolos nyelvű, éles hangú, kínosan pontos kritikáinak, melyeket dühében és kilátástalanságában írt. Tollára tűzött színészeket, zenészeket, írókat, divathölgyeket, udvaroncokat és festőket, akiknek életét úgy emelte a csillagokig, vagy taszította a pokolba, ahogy őt imádott szerelmei. Atyja egy végzetes szerelmi csalódás utáni önpusztításában talált rá, és tette Vértestvérré. Az azóta eltelt évszázadok során Bilbus művészeket, stílusokat és korszakokat tett hallhatatlanná kritikáival, és írta verseit – múzsái továbbra is gyönyörű, fiatal lányok, akiket természetfölötti módszerekkel csábít el. Mindennemű művészetet, főleg az irodalmat, valamint az előadó- és színművészeteket vett oltalmába, hatalma alapjai a színházak, irodalmi kávéházak és humán egyetemek. Sokáig a szórakoztató ipar és éjszakai élet is a felügyelete alá tartozott, melyet a Herceg megbízásából felügyelt egy másik Vértestvér, Csillag távollétében – mióta Csillag visszatért, kegyetlen vetélkedés, sőt, háborúság zajlik köztük az éjjeli szórakozóhelyek felügyeletéért. Modora kedves, némileg fellengzős, mindenkit felmér és véleményez, és ha valaki szán rá időt, széles látókörű, művelt, okos és érzékeny férfiként ismerheti meg az Elsőszülöttet.

Madelaine von Sälehaal, Prága Krónikása, a Ventrue Klán Elsőszülöttje
Ventrue

„Kódex, lúdtoll, tintatartó? Kétezertizenvalamennyi van, nem a kőkorszakban élünk. Hatvan sok kötetnyi vastag könyv a Herceg roskadozó könyvtárában, amiknek a kezeléséhez kell egy külön Primogén. Hahh…egy DVD, és tíz másodperc alatt megkeresek benne bármit, amit az öreglány egy hónapig nyálaz. Ez a bénázás teszi tönkre a Kamarillát. Csinál ezen kívül valamit? Nem tudok róla.” – Anton Zrevic, Tremere hacker, Novícius

Madelaine Elsőszülött asszonyt sokan Prága szürke eminenciásának tartják – ő a Herceg Klánjának Elsőszülöttje, a város Krónikájának, ezen több száz éve vezetett, kézzel írott hatalmas, több kötetes kódexnek a vezetője, a város történelmének legjobb, legalaposabb ismerője, akinek tanácsát a múltra és a történelmi eseményekre vonatkozóan mindenki kikéri. Halandóként a gazdag nemesurak feleségeinek életét élte, fogadásokra járt, bálokat adott, vezette a háztartást és gyerekeket szült – egészen addig, míg férje rá nem jött, hogy a család pénzét okkult tudományokra költi, alkimistákat és csillagjósokat fogad, és titkos könyvtárába ókori és középkori misztikus könyveket gyűjt. Egyes rossz nyelvek szerint a Tremerék kinézték maguknak, de a Ventruek kaparintották meg, és a csaló szemfényvesztőket elzavarva a Vértestvérek történelmének tudósává tették. Madelaine jelleméről keveset tudnak Prága Vértestvérei, zárkózott, udvarias, távolságtartó nőként ismerik, aki a könyvinek, a múlt történeteinek és ereklyéinek él csupán, és valami különös, ódon tudást szomjazva vezeti a Ventrue Klánt. Mondják, nem ért a politikához, pénzhez és hatalomhoz, viszont rengeteg befolyásos barátja van a Kamarilla felsőbb köreiben, és rosszakarói szerint a Nódizmus tiltott tudományába is belekóstolt.

Csillag
Ravnos

„Ha azt gondolod, hogy az agyaras, karmos, csúf pofájú, rettentő kelésekkel borított, torz lények az igazi szörnyek, akkor nézz Csillag éteri szépsége mögé. A fátylakon, festéken és húson túl a legromlottabb, legfertőzöttebb, legszörnyűbb lélek lakozik, akit valaha láttam. Ő az igazi szörnyeteg, a Kurvák Királynője.” – Johanna Mosel, Gangrel állatidomár

A Csillag nevű Vértestvér kapcsán még a szokásosnál is kevesebb a biztos pont – nem csak a kora és története, de még a Klánja és a városhoz fűződő viszonya sem biztos, annyi tudható csak róla, hogy Indiából származik. Több száz éve létezik a városban, de néha évtizedekre eltűnik, hosszú, kifürkészhetetlen utakra Ázsiába, Afrikába, vagy a Nagy Tengeren túlra, és tetteivel egyedül Visnitznek számol el. Rengetegszer érte már Csillagot vérkötés, diablerie, a Szabbattal való cimborálás, démonokkal való paktálás, és megannyi szörnyű tett vádja, de ezek egyike sem nyert soha bizonyítást – ami nem jelenti, hogy nem igazak. Csillag a test, az élvezetek, a hús megszállott szerelmese, aki számára a világ egyetlen forrongó, buja, bűnös orgiában viselhető csak el. Hatalmát klubok, bordélyok, kocsmák, a pornóipar és prostitúció alapozta meg, ő ad nevetést, kéjt és lebegő feledést Prágának. Jelleme hízelkedő, csábító, hátborzongatóan tökéletes – ha Eilika a bájos angyal, akkor ő a női hús buja démona, aki sosem rejti véka alá szépségét. Jó egy évtizeddel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, de semmi jel nem utalt arra, hogy elhagyta volna a várost – sokáig azt hitték a város Vértestvérei, Csillag elpusztult, mikor 2010 őszén felbukkant, és igen dühösnek tűnt. Azt mondják, azóta a Herceg ellenzékéhez tartozik, és mind gyakrabban látják Schlick Főszolgabíróval.

Választható Atyák

Anja Kretz, más néven Medúza, Prága Ostorozója
Nosferatu

„Schlick Régens nem akart belemenni, hogy a Visnitz Herceg által kinevezett Ostorozóval kelljen együtt dolgoznia, ezért követelte, hogy ő jelölhesse meg a személyt. A kompromisszum szerint mindkét fel megjelölt egy-egy Vértestvért. Kretz Ostorozó becsületére legyen mondva, akit a Herceg Úr nevezett ki, kiváló munkakapcsolatot alakított ki Zamlik Ostorozóval, ami kettejük szöges ellentétben álló jellemét ismerve valódi csoda. Kretz Ostorozó kifogástalan, kiváló tisztviselője Prágának, a hígvérűek valódi átka. De fel kéne nőnie.” – Madelaine von Sälehaal, Ventrue krónikás, Elsőszülött

Az egykori cseh-latin-történelem szakos tanárnő sosem volt magának való, csöndes alak, de mióta a huszadik század ötvenes éveiben Vértestvérré lett, levetkőzött minden konvenciót, maga mögött hagyta lányiskolás neveltetését, és végre igazán elkezdte élvezni az „életet”. A huszadik század majd minden nagy stílusirányzatába belekóstolt, volt jampec, hippi, rocker, punk és diszkós, és még ma sem mondható el róla biztosan, hogy lenyugodott. Számos gyerekes, lázadó vonása ellen fanatikus, elkötelezett híve a Kamarillának, sosem vonta kétségbe a Hagyományokat és a hierarchiát, így, kihasználva természetes álcázási képességeit, harciasságát, tökéletesség iránti törekvését, valamint a város és szubkultúrái alapos ismeretét, a Herceg a nyolcvanas évek végén őt nevezte ki Ostorozójának – igaz, a Főszolgabíróval való politikai játszma miatt kapott egy társat is, akivel remek párost alkotnak. Medúzában meg van minden, ami Elsőszülöttjéből, a régimódi, erkölcsös Milénából hiányzik, ezért kétségtelenül ő Klánja legnépszerűbb tagja Prágában, aki mindenkivel felettébb jó kapcsolatot ápol, szívesen beszélget bárkivel, aki szán rá időt, és a város összes Nosferatuja nevében üzérkedik titkokkal. Alapos humán műveltségű, vidám, kedélyes jellemű, a Kamarilla ellenségei és a hígvérűek ellen azonban keményen fellépő nő, akit a Nosferatuj átka különös mód csúfított el. Csinos, nőies alakja, csillogó barna szemei megmaradtak, de bőrét zöldes pikkelyek borították el, hosszú, karcsú lábaira karmos hüllőlábak nőttek, farka sarjadt, fejéből pedig haj helyett vékony, remegő, csáp-szerű bőrlebenyek erednek – ezen tulajdonságai miatt viseli a Medúza nevet. Alakját szinte mindig Fátyollal fedi el, de kedvelt zöld ruháiról, valamint különféle hüllőket ábrázoló ékszereiről és mintáiról könnyel felismerhető.

Patrik Zamlik, Prága Ostorozója
Toreador

„Vagánynak szánt napszemüveg, vagánynak szánt bőrkabát, vagánynak szánt barkó, vagánynak szánt motor. Ez Patrik. Valójában persze egy vagány dolog van benne – hogy Toreador létére úgy rajzol, mint egy hároméves óvódás, a hangja meg repedt fazék. Vagányság ide vagy oda, ha ő nem lenne, már én is csak hamu lennék a szélben. Kiválóan kiegészítjük egymást. Kedvelem. Nagyon kedvelem.” – Anja Kretz, Nosferatu tanár, Ostorozó

Patrik Zamlik igazi szoknyavadász, a tipikus „rosszfiú”, felhajtott gallérral, másodnapos borostával, fekete motorral és éjjel is napszemüveggel – neki sosem okozott gondot a vadászat. Bilbus Elsőszülött leszármazottaként megfordulhatott a legelőkelőbb körökben is, modorával hamar belopta magát az Elízium látogatóinak szívébe, de a politika, az intrika mindig hidegen hagyta, csak két dolog érdekelte – a kaland, és szakmája, a művészettörténet, melynek elismert művelője volt már halandóként is, a húszas-harmincas években. Dúsgazdag halandók és befolyásos Vértestvérek műkincseit elemzi és becsli fel, így sok olyan értékről és titokról tud, melyet máskülönben hét lakat alatt őriznek. A kaland és a művészet számára a műkincsek titkos kereskedelmével, csempészetével és fellelésével kapcsolódik össze, amatőr kincsvadász, a prágai rendőrség műkincscsempészet elleni osztályának külső szakértője, és akkor sem riad meg, ha saját kezűleg kell intézkednie. Hiába közömbös számára az Elízium udvari élete – Atyja politikailag közelebb áll Schlickhez, mint Visnitzhez, ezért a Főszolgabíró, köszönhetően harcedzettségének és az alvilág ismeretének, őt választotta Medúza mellé Ostorozónak. Zamlik a férfiakkal vagány kemény fiú, a nőkkel igazi charmeur, afféle modern, városi Indiana Jones.

Ehard Malenovik, más néven Malin, az Elízium Őre
Toreador

„Hiúság, gőg, bujaság és restség keveréke. Nem tudta levetkőzni csepűrágóból lett mivoltát, bármilyen előkelő ruhákat visel is, Isten előtt hitvány kétkedő, ember előtt közönséges pojáca marad, aki tán azt sem tudja eldönteni, férfi vagy asszony akar-e lenni. Mégis, mulattató az erőfeszítés, ahogy hasznossá próbálja tenni magát, és valóban felüdítő az a változatosság, amivel elviselhetővé teszi az Elíziumot.” Trulnz-i Miléna, Nosferatu apáca, Elsőszülött

Malin a tizenkilencedik század tipikus színésze, elegáns, kifinomult, a kor hírneves „sztárja”, akit egész életében rajongás, virágcsokrok és epekedő lányok vettek körül. Minden fontos szerelmes és hősi szerepet eljátszott – volt Rómeó, Trisztán, Lancelot, Tuzenbach, Anyegin, Antonius, Don Juan, Claudio, Konstantin, Fülöp király, Jago, Valére és V. Henrik. Öltözője a kor társadalmi életének egyik fontos központja volt, egy-egy aláírt leveléért előkelő hölgyek epekedtek. Maga Malin kevéssé élvezte a felhajtást, ő művésznek tartotta magát, aki a szerelmet magát jeleníteni meg, különösebb áhított személy nélkül. Számos szeretője volt, igaz szerelme azonban egy sem. Életének és karrierjének egy szerelmi dráma vetett véget, melynek során egy olasz Toreador balerina tette Gyermkévé. Atyjával eltöltött közel harminc évet Itáliában, de hazahúzta a szíve Prágába, ahova a sikerei és múltja kötötte. Állandó látogatója lett az Elíziumnak, számos előadást és műsort szervezett, nemzetközi kapcsolataival ritka műalkotásokat szerzett be, és hamar Prága Vértestvéreinek társasági életének motorja és a feszültségek elsimítója vált belőle. A Herceg a hetvenes években nevezte ki az Elízium Őrének – míg más városokban a pozíció gyakran változik, egyfajta kegyként, az állandóságot kedvelő Visnitz elégedett Malinnal, aki mindig fenn tudja tartani a Vértestvérek érdeklődését, és remekül távol tudja tartani a halandókat és hatóságokat. A trónterem ajtaja előtt állva, karddal és páncélban ikonikus figura lett, az első Vértestvér, akit a városba érkező idegenek láthatnak. Színpadias, könnyen lelkesedő, a középpontot és ragyogást szerető férfi, szoborszépségű, kissé androgün arccal, kék szemekkel és szőke hajjal, aki számára Elízium Őri feladata is csak egy szerep.

Richard Reichen, a Kápolna Régense
Tremere

„Reichen Régens a kőfal, amin megtörik a Tremere Ház és a Kamarilla ellenségeinek hulláma. Ő a tökéletes harcos, az erények és kötelességek lovagja. Büszkeség vele szolgálni. Nincs, aki megállhatna kardja és emésztő lángvihara előtt.” – Albus, Gargoyle testőr

Reichen a reneszánsz és barokk háborúk veteránja volt, zsoldos nehézgyalogos és testőr, aki a Német-Római Császárság majd minden hadműveletében részt vett, melyek élete során folytak, és számos alkalommal kapott súlyos sebet. A Tremere Klán akkor tette Vértestvérré, mikor Bécs falai alatt a törökök elleni egyik harc során kis híján életét vesztette – a Klán egy befolyásos tagja már régóta figyelte, és egy ágyúdörgéstől zajos éjszakán Gyermekévé tette. Reichen előmeneteléről a Tremere Klánon belül keveset tudni, de az bizonyos, hogy harci érdemekkel és a Klán ellenségeinek kiirtásával tett szert hírnévre és előléptetésre. Prágába a tizenkilencedik század közepén küldték, mikor a Szabbat állandó ostrom alatt tartotta a várost, és a harcokban a Kápolna jelentős részt vállalt. Az évszázadok alatt kiérdemelte a régensi címet, de saját Kápolnát nem kapott, helyette Prága Tremere erőinek katonai parancsnoka, Schlick Régens elit végrehajtója. Kemény, harcedzett, célratörő férfi, aki nem szenvedheti a puhányságot, fölösleges szócséplést és a könyvek bújását. Számára a mágia nem poros fóliánsokat, főzeteket és hosszú rituálékat jelent, hanem eleven, mindig változó, izzó erőt, amit használni kell, hogy a mesterévé válhasson bárki. Minden elképzelhető harcmodort és fegyvert képes használni, jártas a városi gerillaharcban, a speciális akciókban, az alvilági bandaháborúkban és az ostromokban is.

Alexandr Sreřik
Ventrue

„Hasznossága vitán felül áll, nélküle a rendőrséggel éjről éjre meggyűlne a bajunk. Egyenes, tisztelettudó, gyakorlatias, céltudatos és hűséges férfi. Kár, hogy hűsége a Herceghez fűzi. Úgy gondolom, találnunk kell valakit a helyére a rendőrség soraiban.” – Wilhelm Schlick, Tremere elementalista, a Kápolna Régense, Főszolgabíró, Elsőszülött

Sreřik a cseh történelem egyik legvitatottabb, legváltozékonyabb időszakában, a húszas-harmincas években volt magas rangú rendőrtiszt, a prágai rendőrség őrnagya – látott tüntetéseket, gyilkosságokat, politikai erőszakot, nagy tételű csempészetet és hatalmas csalásokat. Régi katonacsaládból származott, de számára a rendőrségi szolgálat volt az igazi elhivatottság, a város és lakói mindennapi védelme. Egy súlyos, korrupcióval, a kommunisták és a cseh nacionalisták közti véres összetűzéssel terhes ügy során ellenlábasai lejáratták és tönkretetté életét, ő az italba menekült, ahonnan Visnitz Herceg húzta ki. Vértestvérré válása véres és kegyetlen esemény volt, melynek során korábbi rendőrségi riválisaival, valamint számos kommunista vezetővel kegyetlenül leszámolt – ez azonban a Herceg számára megfizethető ár volt. Sreřikkel hatalmas eszköz került a kezébe, ettől fogva rajta tarthatta kezét a rendőrségen, mely ekkoriban kezdett komoly gondokat okozni neki. Sreřik azóta számos álnéven és számos befolyásolható tiszten keresztül uralja a rendőrséget, mozgatja a szálakat, óvja a Kamarillát a lelepleződéstől, és gyűjti a Herceg riválisaira vonatkozó információkat a rendőrségi adatbázisokból. Sokszor lép föl a kihágások és gondok elsimítójaként az Ostorozókkal, Kloshwittal és Reichennel együtt. Atyjára és származására végtelenül büszke, szinte isteníti Visnitzet.

Johanna Mosel
Gangrel

„Mosel kisasszony társasága módfelett üdítő tud lenni az Elízium kényszerű mesterkéltsége után. Mégis, amint az első mókus előmászik a táskájából, amint meglátom az ágakat a hajában, és elkezd a nyulairól beszélni, visszavágyom az Elízium csillogásába, ahova nem követ. Hollót jobban kedvelem, minden mogorvasága ellenére.” – Eilika Unter-Maaben, Ventrue díva, Udvarmester

Mosel tehetős polgárcsaládból származott Brünoból a tizennyolcadik század végén, de életét hamar megkeserítette szülei halála, gyámjai erőszakos, pénzsóvár természete, valamint erős asztmája. Betegsége kúrálására, s hogy elszakadjon gyámjaitól, kamaszlányként szanatóriumba ment, ahol beleszeretett az erdő csendjébe, az állatokba és a természet nyugalmába. Részleges gyógyulása után megszökött, és előbb egy vándorcirkuszban lett állatidomár, majd egy dúsgazdag cseh nemes lányának ölebeit tanította be, végül Prága külterületén állatokkal foglalkozó boltot nyitott egy vállalkozó kedvű férfivel. Miután majd egész életét szökevényként és kívülállóként élte le, nehezen találja a közös hangos az emberi lényekkel, főleg az előkelő körök Vértestvéreivel. Nincs jelentős befolyása a városban, bár számos állatmenhely, állatkereskedés, állatklinika és a prágai állatkert is a hatalma alatt áll. Sokan fordulnak hozzá segítségért és tanácsért, ő pedig szívesen segít, ha érdemesnek találja a kérelmezőt, s az el tudja viselni emberitől idegen, excentrikus viselkedését.

Matek Kloshwit
Brujah

„Mindig árnyékban marad Véreb mögött. Mondják, sosem szerette a rivaldafényt, afféle sötétben bujkáló figura, aki csak elvarrja a szálakat, és intézi a maga piszkos kis ügyeit. Az ilyenekre kell figyelni, ők az igazán veszélyesek. Véreb egy nagy, erős kutya, de mindig tudni, hova tart, s inkább ugat, mint hogy harapna. Kloshwit csak hűlt nyomokat hagy maga után. Tőle tartok.” – Nasir al’-Asim, Asszamita filozófus

Kloshwit hadnagy Lengyelország legzűrzavarosabb éveiben volt a lengyel király hadseregének lovastisztje, mikor az ország anarchiába süllyedt, mely végül a mind teljesebb felosztásához vezetett. Ezt az időt Kloshwit szerencsére nem érte meg, mert az eltökélt lengyel hazafit Krakkó Udvarmestere Gyermekévé tette a tizennyolcadik század közepén. Hogy miért és hogy kellett elhagynia Krakkót, és miért létezik a tizenkilencedik század eleje óta Prágában, nem beszél, de sokan tudni vélnek politikai merényletekről, puccsról és sötét titkokról. Való igaz, Kloshwit szeret a háttérben maradni, manipulálni és megosztani, titkokkal és alkukkal üzletelni. Azt mondják róla, egyedül Vérebhez hű, és ő végzi azokat a piszkos munkákat, amikhez az Öreg Brujahnak nem fűlik a foga, és az ő kezében összpontosul a Brujah Klán meglepően nagy politikai hatalma. Birtokai kiterjednek a tűzoltóságra, a tömegközelekedésre, a kórházakra, a halottkémekre és a média bizonyos területeire – tökéletes eszköztára van a Maszkabál hibáinak eltussolására, vagy riválisok nehéz helyzetbe hozására. Szemtől szembe kíváncsi, könnyen lelkesedő, némileg lobbanékony, de végül mindig háttérbe húzódó alak, de az igazi arcát akkor mutatja meg, mikor csak a nyomaival találkozni – ez az arc pedig egy kitartó, karizmatikus politikai intrikus arca, aki az igazán nagy játékos játssza, ahol győzni kell, másképp a bukottak nem érik meg a másnapot.

Joachim Löwl
Ventrue

„Annyi zsetonja van, hogy nem tudja már számon tartani, mindenbe beleüti a jókora orrát, és úgy arcoskodik, mintha végigcsinálta volna azt a sok szart, amit a többiek. Frászt! Lelécelt Amerikába, bele a tutiba, megszedte magát, aztán csak akkor ette haza fene, amikor jó világ volt itt. Csodálja, hogy annyian utálják a fajtáját?” – Zoë, Brujah kézilabdázó

Löwl gazdag zsidó család gyermekekén született a huszadik század elején Prágában, apjának banki kapcsolatai, tőzsdén forgó részvényei és dohánygyára volt. Mindez elveszett, mikor a nácik elől a család Amerikába menekült, ahol azonban Löwl a kimentett pénzből újraépítette a család vagyonát, kicsiben kezdett, majd mind nagyobb lépéseket tett, üzemeket vett és adott el, tőzsdézett, gyárakba fektetett be, valutázott, ingatlanokat épített, míg végül a hatvanas években beszállt az olajiparba és a fegyvergyártásba is. Ekkor figyelt fel rá egy new yorki Ventrue, akinek megtetszett a találékony pénzember, és Gyermekévé tette. Löwl nem találta helyét New York Vértestvérei között, nehezen viselte a rendszer elnyomását, a Szabbat állandó fenyegetését, és hamar rájött, hogy Amerikában túl sok a gazdag, pénzzel dolgozó Ventrue gyáros, nincs felemelkedési lehetősége. A nyolcvanas évek közepén, a kommunista rezsimek olvadásának idején költözött „haza” Prágába, ahol megdöbbenve vette észre, hogy nincsenek a pénzügyekkel, iparral és kereskedelemmel foglalkozó Ventruek, csupán régimódi lovagok, katonák és politikusok. Hamar előkelő helyet szerzett a prágai és kelet-európai Ventruek között, jelentős szerepe volt a prágai kapitalizmus fejlődésében, és rengeteg pénzt pumpált a város fejlesztésébe. Mára vesztett kezdeti befolyásából, ráadásul rá kellett döbbenie, hogy Visnitz Herceg jobban ért az üzlethez, mint mutatja, de még így is gazdag és hatalmas Vértestvér, akinek elér a keze a hadi-, gép- és építőiparig, bankszektorig, biztosításokig, tőzsdéig és az ingatlanpiacig.

Helena Berdych
Brujah

„Mennyi fölösleges erőfeszítés, milyen kevés eredményért. Mennyi fölösleges erőszak, milyen kevés békéért. Mennyi fölösleges álom, milyen kevés valóságért. Kár.” – Holló, Gangrel erdőjáró, Elsőszülött

Berdych egész gyerekkorát a Csehszlovákia kommunista álmának szolgálatában töltötte – volt kisdobos, úttörő és a kommunista ifjúsági szervezet tagja is, de ahogy mind többet látott, mind nehezebben tudta elfogadni, és egyetemista korára elege lett a titkosszolgálatok, a rendőrség és az állam elnyomásából. Lánglelkű, eleven és szabad szellemű, könnyen lelkesedő lányként hamar a kommunistaellenes mozgalmak tagja lett, és egyike volt azon kevés csehnek, akik fegyverrel álltak ellen 1968-ban a Varsói Szerződés bevonuló csapatainak. Egy szovjet katona géppisztolya terítette le az éjszakában, de a holttestét sosem találták meg – a szovjetek előtt talált rá Kloshwit, és miután meggyógyult, néhány hét múlva a Gyermekévé tette. Vértestvérként Berdych minden erejével a kommunizmus ellen akart küzdeni, ezt viszont a Maszkabál érdekében Unter-Maaben Udvarmester megtiltotta neki – így a forradalmi érzületű lánynak meg kellett elégednie annyival, hogy segítette az üldözötteket, diákköröket támogatott, és reménykedett a változásban. A viszonylagos tétlenség feszültté és kiszámíthatatlanná tette, ezért Kloshwit és Véreb közbenjárására az Udvarmester a nyolcvanas évek elején megengedte neki, hogy a Maszkabál szigorú megtartásával belátása szerint részt vegyen a politikában. A ’92-es Bársonyos Forradalom óta Berdych a megmaradt kommunista kapcsolatok és szálak felszámolását tekinti fő céljának, valamint igyekszik a diákok és szabadgondolkozó politikai aktivisták közötti befolyását megtartani és növelni.