A terület, mely az Ötödkorban egykor Kyria gazdag és fejlett belső területét képezte a Quiron-tenger déli partján, kereskedelemből, bányászatból, halászatból és finom kézműiparából meggazdagodva, a Hatodkor káoszában, Kyria bukása után sokat vesztett. Barbár törzsek, fosztogató hadurak, zsoldosvezérek és egymással perlekedő apró városállamok uralták el, akik fölött Ryek és Dawa vívta kegyetlen háborúját. A Hetedkor hajnalára a magas mívű kyr kultúrának alig-alig maradtak nyomai, a törzsi fejlődésből épp csak kilépett ember-népek – legyenek ősiek vagy jövevények – vették birtokba a területet, leigázva a megmaradt kevés kyr őslakót, és a náluk is régebb óta itt élő lupár és dolamin törzsek maradékait. Nyugaton megalakult ugyan az obaszk hódítás után Abaszisz, de nem állította vissza az egykori kyr kultúrát és törvénykezést, keleten pedig a Sinemosi Liga gyökeresen más elveket és szokásokat követett, így a Dél-Quironeiában három város maradt, ahol a kyr kultúra folyamatosnak tekinthető a Hatodkor közepe óta – Caedon, Yankar és Alidax. Nem véletlen, hogy az aszisz határon álló Caedon és a Sinemosi Ligával határos Alidax határolja a ma hagyományosan déli tengermelléknek, Délpartnak, vagy Dél-Quironeiának nevezett területet, e között a két város között jöttek létre az új városok és államok, a legnagyobb gócpont pedig Yankar volt. A terület lakott része javarészt a tengerpart és annak bő harminc-ötven mérföldes sávja, ami jelentősen csak Rowonnál bővül ki dél felé, távol a tengertől, ahol igen kedvező domborzati viszonyok, bányák, források és ősi települések tették lehetővé a Rowoni Hercegség megerősödését. Másutt elsorvadtak a fiatal államok, hercegségek, városköztársaságok és törzsi királyságok buktak el a tengertől távol, elvágva a kereskedelem és kultúra erejétől.
A tengerparton Abaszisz lankás keleti hegyeitől egészen Alidax meredeken emelkedő sziklacsúcsáig a vidék nagyjából sík, csak Antera magasságában találhatóak a parttól délre dombságok, valamint Rowon környékén alacsony röghegyek – így a Dél-Quironeia kiválóan megfelel a mezőgazdaság számára, széles szántókkal, legelőkkel, búza-, köles-, len- és kender-táblákkal, veteményesekkel, gyümölcsösökkel. Az itt termő szőlő nem a legjobb, legalább is toroni vagy erigowi ízlés szerint, viszont a zöldségeknek, gabonának és olajbogyónak nincs párja messze földön. Bőséges a halállomány, a tengerparti piacok mindig tömöttek, a délebbre élők pedig birkát, marhát, lovat tartanak. A helyi kereskedelem legfontosabb közege a tenger, a kis part menti kikötők között naponta több száz bárka cikázik, fittyet hányva határokra és vámokra. A távolsági kereskedelemben azonban a tengeri szállítás a kalózok, a viharok és a politikai háborúk miatt nem megbízható, ezért a tengerparttól öt-hat mérföldre délre halad a legendás Fahéjút, Észak-Ynev legnagyobb forgalmú kereskedelmi útja, ami Ifintől egészen a Sinemosi Ligáig fut. A Fahéjút legfőbb terméke a nevét adó kincset érő fahéjon kívül az olaj, a sózott hal, az aszalt gyümölcs, a változatos fűszernövények, a tengeri só és az ezüst. Aki a Fahéjutat uralja, az uralja a Dél-Quironeia kereskedelmét, és annak kincstára sosem üres – ezért is olyan nagy veszteség Narvannak és Anterának, hogy Rowon a Fahéjút jókora részét ellenőrzése alá vonta, és egyenesen vámot szed rajta még Narvantól is, melynek amúgy a Toroni Birodalom szavatolta vámmentességét.
Bár a Dél-Quironeia népei, országai, fejedelemségei mind a maguk politikáját követik, és a maguk útját járják, sokszor egymás politikai és katonai ellenségei, két dolog közös bennük – a kereskedelem nélkülözhetetlen számukra, és mindannyian függnek Torontól és annak hadiflottájától. Ezért, legyenek bár Toron-pártiak, az Északi Szövetség szimpatizánsai, semlegesek, köpönyegforgatók, legyenek választott tanáccsal bíró köztársaságok, vagy elnyomó királyságok, mind érdekeltek a kereskedelem legjobb és leghatékonyabb működésében. Ezért jött létre a Kereskedők Ligája, mely egyfajta városokon és államokon átívelő hatalmas céh. Minden kereskedő, kereskedő-társaság, bankház vagy helyi kereskedőcéh tagjává válhat, ha befizeti a megfelelő összeget, elfogadja a Liga szabályait, és képviselőket küld a Liga tanácsába. A tagok a befizetett pénzeknek megfelelő arányban részesednek a hasznokból, igénybe vehetik a Kereskedők Ligájának raktárházait, lerakatait, olcsóbban bérelhetnek hajót, sőt, a Liga bizonyos mértékben még biztosítja is az árukat. Ez a hatalmas, gazdag szervezet jókora politikai súllyal bír a Dél-Quironeiában, ügynökei és tanácsnokai megbecsült vagy irigykedve gyűlölt emberek. Toron nem nézi jó szemmel a Kereskedelmi Liga tevékenységét, mert az már saját hadihajókat tervez építeni, és mert inkább az Északi Szövetség felé húz – bár kétségtelen, hogy a Liga jelenlegi tanácsának feje egy alidaxi kereskedőfejedelem, Deirral Veldior.
A nagyobb városok és lakott területek között hatalmas kiterjedésű part menti homokos és köves sávok, beljebb enyhe dombok, síkságok, kő- és agyagsivatagok, dús, zabolátlan erdők, mocsarak, egészen délen és keleten pedig meredeken emelkedő hegyek találhatóak. Bár ezeket a területeket elkerüli a Hetedkor vége felé a civilizáció, nem volt ez mindig így – évezredekkel ezelőtt különféle népek, fajok és birodalmak fenségterületéhez tartoztak, és ennek az egykori uralomnak a mai napig láthatóak a nyomai. Még az emberek kora előtt a Harmadkor végén és a Negyedkor elején gyíklények lakták a Dél-Quironeia akkor még sokkal mocsarasabb, erdőkben és lápokban gazdagabb vidékét, majd őket követték a Crantai Birodalom emberei, akik embert próbáló munkával sok mocsarat kiszárítottak, erdőt kivágtak. Kultúrájuk, melynek már csak csökevényes roncsai látszanak, sokszor keveredve a mocsarak mélyén félig víz alatt álló gyíkember romokkal, az Ötödkor elején a kyr hódítás idején enyészett el, a vidék pedig Kyria fennhatósága alá került. A kyr telepesek a legtöbb megmaradt mocsarat, vadvizet lecsapolták, és a hatalmas kyr hadiflották megépítéséhez hektár-szám vágták ki az értékes erdőket, jelentősen lecsupaszítva a vidéket, létrehozva a mai füves síkságokat, agyagdombokat. Kyria bukása után a vidék a Dawai Királyság és a Ryeki Császárság harcának martaléka lett –bár mindkettő határain kívül állt, mindkét birodalom megpróbálta magának megszerezni az értékes vidéket. A kyr, dawai és ryeki romok nehezen különböztethetőek meg, stílusuk és állapotuk is hasonló, bár egy szakértő különbséget tud tenni közöttük. A számos névtelen és elfeledett rom között van három, mely kiemelkedik a többi közül, és az egész Dél-Quironeiában híres. 
A legtöbb hasznot a Völgygát nevű hatalmas crantai kori vízmű hajtja, mely Rowon fölött a hegyekből lezúduló folyók vizét szabályozza – maga a gát, számtalanszor átépítve és kijavítva működik, ám a körülötte álló egykori település romokban áll már csak a hegy oldalában, szobrait és épületeit a szél, a víz és az idő alaktalanná mosta. Több száz mérföldre nyugatra, a Pentád és Rowon között egy kietlen, vöröses kősivatagban állnak az Ég Pillérei, ez a több tucat kőpillér, melyek töredezett felszínű tornyokként nyúlnak több száz láb magasságba, megcsúfolva a természet törvényeit, ellenállva viharoknak, földmozgásoknak és az időnek is. 
Bár láthatólag emberi kéz munkái, sejthető, hogy valamely természetes képződményt alakítottak át az egykori építők, de hogy milyen céllal, az ismeretlen. A belőle áradó mágia miatt a legtöbb tudós crantai vagy dawai eredetűnek tartja. Antera dombvidékének keleti peremén, a hegyek hirtelen emelkedő csúcsai közt, közel a keleti barbárok szállásterületeihez,egy szűk, egész évben hóval borított magas hegyszorost zár le a Fagykapu. A kapu csak romos boltív, de erős mágia járja át, melytől a keleti barbárok babonás félelemmel rettegnek, és csak sámánjaik erős szertartásai után hajlandóak átlépni a kaput. A történészek feltételezései szerint a Fagykaput a keleti határokat védeni kívánó kései kyr vagy korai ryeki hadurak hozták létre, és a vidéket átjáró természetellenes hideg a kapuból, és annak démoni erejéből származik.
A Dél-Quironeia legmozgalmasabb és legsokszínűbb része kétségtelenül a Pentád, ez az öt tagból (Yankar, Dsion, Daerim, Keanor és Alcara) álló városgyűrű, és a közöttük elterülő zavaros, félig sivatagos vidék. Daerim választott kormányzóság szabad néptömegekkel, mely Yankarnak fizet adót, Dsion zavaros fejedelemség dzsad betelepülőkkel, a folyton bújkáló Aschaoni Tűzmesterekkel, tolvajcéhek és méregkeverők tucatjaival, Keanor renegát törpék, goblinok és zavaros fejű mérnökök városa, Alcara pedig nem más, mint egy részben megszelídített kalózfészek, ahol a törvénytelen vérbosszú az úr. Ezen a kaotikus, forrongó, bizonytalan és megannyi gyülevész népből álló városkoszorún uralkodik Yankar, az Ezüst Maszkok Városa. A város a Hatodkor közepe óta áll, s azóta virágzik, nő és gazdagodik, már Ifin után a déli part legnagyobb városa. Lakosainak java része helyi, kevert vérű, de számottevő kyr száműzött is él Yankarban, akiket a Toroni Császárság rituális átka űzött a tenger déli partjára – róluk, pontosabban az általuk viselt, arcot és így személyiséget, nevet és bemocskolódott kyr családot takaró ezüst maszkról kapta közkeletű nevét Yankar. 
A város Toron szemében nem is létezik, a Pentádban azonban teljhatalmú úr, választott tanácsa hatalmas politikai súllyal bír errefelé, mind a négy másik város adót vagy sarcot fizet neki, és akármennyire is titokban tartják Toronban Yankar létét, mégiscsak ez az egyik legfontosabb flottatámaszpontjuk és politikai kapcsolatuk a déli parton. Hatalmas Tharr-katedrális hirdeti a Szörnyisten erejét, annak ellenére, vagy épp azért, mert a száműzött kyr családok jó része más vallási elveket követ, sok közöttük Sogron és az újra megerősödő Morgena híve. A város nem csak ezüst maszkjairól, mozgalmas népességéről, piacairól és fejlett kézműiparáról híres, hanem legendás légiójáról, a Yankaraon-ról is, melynek öt fős osztagai bárhol, bármikor bevethetőek, és felveszik a versenyt egész zászlóaljakkal. 
A város égbe törő, kecses, filigrán csipkés kőtornyai a birodalmi kyr és toroni építészet legjobb hagyományait ötvözik a bevándorlók találékonyságával és a keanori mérnökök szerkezeteivel. A város épületei szinte egymással versengenek, melyik nő magasabbra, melyik tör merészebben az ég felé – a hibás tervek pedig gyakran leomlanak. A legnagyobbak között van a Tharr-katedrális három tornya (a Baktorony, a Kígyótorony és az Oroszlántorony), a merész, bordás falú, kőborostyánnal díszített yankari Világítótorony, a kyr száműzöttek palotatornyai, a kikötő szárnyas vízköpőkkel díszített kecses hajótornyai, a Kereskedők Ligájának Ezüsttornya, és a céhházak egymással vetélkedő tornyai – a város úgy tűnik, mint fehér, szürke és fekete kőbe fagyott jégcsapok tengere. A tornyok tetejére nappal zászlókat, éjjel lámpásokat helyeznek, pompás látvánnyá téve a várost. A közrendűek házai is magasak, gyakran négy-öt emeletes, keskeny épületek, közöttük nyomasztó sikátorok kanyarognak, így a város lakosságának számához mérten igen kicsiny területű. A yankari-öböl sekély vizébe hosszú, fekete kőből épített hajómólók nyúlnak be, melyek – ahogy a város többi része sem – alszanak soha, naplemente után lámpások gyúlnak, melyek ilyenkor még a tintafekete tengert is megvilágítják. Egyes részeken a tenger a városba is befolyik szabályozott csatornákon keresztül, melyek fölött kőcsipkés, szörnyalakokkal díszített hidak ívelnek át. A yankariak különös, néha morbid szeretettel viseltetnek a bukott kyr birodalmi múlt egyes emlékei iránt, kőtárakba való szobortöredékeket őrizgetnek házaik kapualjaiban, melyek között a múltról mit sem tudó több ezres embertömeg áramlik a maga dolgára.
A Pentádtól és Yankartól keletre található a tengerbe nyúló lágy ívű földkiszögellések közti homokos, folyton kotrással tisztított lagúnákban Narvan, a Száz Híd Városa, melyet a messzi délről érkezett shadoni telepesek alapítottak, hogy a Márványtestű kultuszát északon is megerősítsék. A várost a nemesi házak által hol támogatott, hol akadályozott hercegi család irányítja, a politikában nagy szerepe van Domvik egyházának és a Kereskedők Ligájának. A shadoniak nem csak istenüket és nyelvüket, de építészeti hagyományaikat is magukkal hozták és ötvözték a lagúnák adta kerettel – a cölöpökre épület terek jóval tágasabbak, mint a toroni vagy erv városokban. A szintén erős cölöpökön álló házak főként téglából és homokkőből készülnek, a kőcsipkék, merész ívek elmaradnak, helyette enyhe cseréptetők, fehérre meszelt vagy dús motívumokkal festett falak, szellős udvarok óvják a lakókat a melegtől, amit a tengeri áramlatok és szelek hoznak – Narvant ugyanis nem védik meg a hőségtől a környező dombok és apró tengeröblök, mint Yankart. Utcák helyett jórészt csatornák alkotják a város gerincét, ezeken számtalan híd ível át, szép szokás a helyi nemesség körében hidat építeni a városnak. A város szélesen, lomhán terpeszkedik el a tengerparton, kikötőjében a szabályok lazák, a kikötői vám alacsony, ezért népszerű a hajósok körében. A kikötő és a piacok fölött, mely piacokból tizenhárom féle van Narvanban, sirályok egész kolóniái keringenek, a madarakat a helyi lakosság szerencsét-hozónak tartja. A szabadosság, bizonyos fokú lazaság nem áll távol sem a város shadoni származású uraitól, akik országuk szigorú törvényei hátuk mögött hagyták, sem a forró shadoni vért megöröklő köznéptől. Az egykori hűbéri nemesség mára jórészt elvesztette birtokait és hűbéreseit, kalmárokká és patríciusokká alakultak, hatalmuk azonban nem elég erős, hogy kiragadják a hatalmat a herceg kezéből, így figyelmük az egymással való kereskedelmi versenyre és a luxus halmozására összpontosul. Narvan piacain mindent meg lehet kapni és mindenre lehet, sőt, kell alkudni, és a rowoni hódítás előtt Narvan fölözte le a Fahéjút hasznának javát – erre utal a Fahéjkapu neve és a Fahéjút hasznaiból bőkezűen megrendezet narvani Karnevál is, mely a Dél-Quironeia legmozgalmasabb eseményeként vendégek ezreit vonzotta minden évben messze vidékekről is. Még mindig jelentős a fűszerkereskedelem, a réz- és üvegművesség, a selyemfestés, az ékszerészet és az áfiumkereskedelem, valamint a hagyományosabb olajütés, sólepárlás és angolnatenyésztés, de a visszaesés már tapasztalható. A város belső részein, a nemesi paloták közelében még uralkodik a kissé decensebb shadoni ízlés, de a külsőbb városrészekben már bármi előfordulhat – nem csak épületek és lakók, de vallások tekintetében is, mert a város hercege bár minden eszközzel Domvik hitét támogatja, nem üldözi fegyverrel az Inkvizítorok Szövetsége által megtűrt vallásokat. Az alacsony, szellős, átriumokkal és oszlopsorokkal áttört házak és kanyargós, lapos csókokkal járt vízi-utcák között található Északfölde legnagyobb Domvik katedrálisa az erioni után, a város jelképévé vált Oroszlános Híd, melynek négy kőoroszlánja a Bölcsességet, Bátorságot, Állhatatosságot és Hűséget jelképezi. Szintén ősi jelkép és babonás elem a két cranta-kori Kőangyal, melyek a kikötőt őrzik.
Narvantól keletre terül el a Dél-Quironeia egyetlen működőképes országa, Antera Királysága. 
Az ország az Északi Szövetség állandó barátja, Toron szemében komoly szálka, de háborút nem ér meg a Birodalomnak egyelőre. Az egykori II.Attham király Dreina istennő kegyébe ajánlotta országát, ezért Anterában hatalmas Dreina-katedrális és egy halódó egyetem található, ahol a király által fizetett pap-tanárok törvénykezést, birtokigazgatást és hadvezetést tanítanak. Antera dicsősége, mikor a tengermellék számos városát meghódította, és Abasziszhoz hasonló hatalom álmát dédelgette, rég elmúlt, belső viszályai, a nemesség és a papi dinasztiák megerősödése, a királyi hatalom meggyengülése sokat ártottak az országnak – mára a királyi cím nem örökletes, hanem egy szűk körű, főnemesekből és főpapokból álló tanács választja meg az új királyt, mely választás mindig az intrikák és vesztegetések melegágya. A nagy tartományuraknak – ahogy Abasziszban is – saját hadseregük van, birtokaikat gyakorlatilag a király érdekeit figyelmen kívül hagyva kormányozzák, nem sok kell hozzá, hogy Antera egymással háborúzó grófságokra és báróságokra hulljon szét. 
Egyedül a fenyegető rowoni agresszió kovácsolhatja újra össze Anterát, ám a Glieanban két-három évente összeülő rendi országgyűlés még ezen fenyegetés hatására sem képes egységgé kovácsolódni. A királyság fővárosa a dombok közt álló Gilean, itt áll a királyi palota, a Dreinának szentelt katedrális és egyetem, az épületek az erv ízlést tükrözik, mely főleg az erv papok által irányított Dreina-egyháznak köszönhető. Az utcák enyhe ívben követik a domborzatot, a házak két-három szintesek, meredek cserép- és zsindelytetősek, aljukban boltok, műhelyek működnek, a város gazdaságának alapja a királyi földbirtokokon folyó mezőgazdaság, valamint a cédrusfa kitermelése, melynek mára csak itt, Anterában maradtak számottevő erdői az egész Dél-Quironeiában. A királyság legnagyobb városai Milea és Raxis, ez a két szeles, viharos tengerparti kereskedőváros, melyek egymással is rivalizálva terjeszkednek. Mindkettő elvileg független a nemesi hatalomtól, szabadságát rég megváltotta már, de az ország politikája itt is érezhető, a városi tanácsok alkalmazkodnak a királyt választó főrendek és főpapok szavához. A két városban hatalmas a befolyása a Kereskedők Ligájának, melynek első raktárházai épp itt álltak, innen futottak ki első hajói, és Raxisban írták alá alapító oklevelét is – ennek köszönhetően, bár a Liga névleges feje jelenleg egy alidaxi kereskedő, az anterai kalmároknak a mai napig döntő szavuk van a Kereskedők Ligájában, a haszon legnagyobb része az ő kezükbe vándorol. A Kereskedők Ligája arra is fel van készülve, hogy Antera polgárháborúba süllyed – ekkor készek Milea és Raxis városát és azok földjeit egyszerűen megvenni a királytól, vagy bárkitől, aki épp uralja, és a Liga önálló, szabad városaivá nyilvánítani őket. A két kikötővárosban a házak, hasonlóan a fővárosihoz, íves, széles utcákban állnak, alsó szintjük kőből készült, emeletük cédrusból ácsolt vázszerkezet közé falazott tégla, tetejüket zsindely és cserép fedi. A kisebb házak között terpeszkednek a hatalmas raktárházak, lerakatok, vámházak, céhcsarnokok és mérlegházak, a raxis-i szárazdokkban akár toroni hadihajókat is lehetne javítani, Milea városi tanácsterme pedig akkora nagyteremmel bír, hogy ott egy ízben lovagi sorompófutást rendeztek. A három város között vidéken a nemesi és papi dinasztiák birtokai terülnek el, nemesi és egyházi báróságok és grófságok, központjukban udvarházak és kastélyok, melyek elvileg szabad, gyakorlatilag elnyomott jobbágyokat dolgoztatnak.
Anterától keletre, a Sinemosi Ligát határoló jókora hegyek ormai között bújik meg Alidax, a Kristályváros, a Boszorkányok Városa, a Gyönyör Palotája, egy sósvizű lagúna partján. Gazdagságának alapja részben a ritka zöld márvány és hegyikristály, részben a különleges gyümölcsök, madarak és lagúnai kagylók, részben pedig az itt élő boszorkány kiszolgálására idetelepült luxusipar. A város uralkodója, a Boszorkánykirálynő nem csupán a legtöbb káoszkori boszorkányszekta elfogadott feje, de Fekete Hadúr is. A város legnagyobb része fölé magasodó Iridan-hegyen áll a Kristálypalota, a Boszorkánykirálynő otthona, mely számtalan templomot és kisebb kertet rejt magában – a városban szinten minden vallás megtalálható, tilalmas, közkeletű és alig ismert, és a palota intrikái legalább annyiszor szólnak a hatalomról vagy a vágyról, mint a vallási ellentétekről. A különböző szekták és azok vezetői között kibékíthetetlen ellentétű árnyékháború zajlik, ám ebből a közrendű lakosság vajmi keveset érez meg, mert a boszorkány-nemesség ügyeit titokban intézi, Alidaxban nincsenek hullák az utcán egy-egy leszámolás után. A város a kalandozók, kurvák és kincsek valódi tárháza, és bár sokan óvatosságra intenek, mindig vannak merészek, akik vállalják a kockázatot, és belekeverednek a palota intrikáiba. A palota alatti város a sziklaorom árnyékában húzódik meg, egymáshoz tapadó házai javarészt kupolásak vagy lapos tetejűek, mely tetőkön a forró nyári éjjeleken sem áll meg az élet. A szikláról leomló harmatos vízesések kellemesen hűsítik a levegőt, a lagúna partján a sós és édes víz keveredése buja, zöldellő, ritka fajokkal teli kerteket és erdősávokat teremt. A királynői palota követi a bevett építészeti stílust, hatalmas kupolái alig maradnak el a shuluri császári palota kupolájának mérete mögött, ám míg az kőből van, ezek metszett kristályból, zöldmárványból és fényes rézlapokból, szemkápráztató látványt nyújtva. 
A város nevezetes látványossága a boszorkánykirálynő állatkertje, a Vérszínház nevű gladiátoraréna, ahol a győztesek nem csak pénzt és életet nyernek, de a rajongó boszorkányok rövid kegyét is, valamint a Naplagúna, melynek semmi köze Ranilhoz és a dwoonokhoz – ez a hatalmas kikötő a napkelte első percétől a napnyugta utolsó pillanatáig napfényben fürdik, vize türkizben ragyog. A számtalan csodás látvány és gyönyör mellett Alidax a félelem és fájdalom városa is, az éjszakában Noir-, Orwella- és Morgena-szekták háborúznak, gyakoriak az emberáldozatok, a tömjénfüst gyakran a vér szagát nyomja el.
